Albert Einstein
Ha nekem valaki azt mondja, hogy mondjak egy német sorozatot, akkor nekem még a régi idők Brinkman dokija jut eszembe meg A klinika (1985–1989) című televíziós filmsorozat. Kérlek, mondjátok, hogy nem vagyok ezzel egyedül! Ugye nem? Oh, de most jut eszembe, ott volt még a Charly – Majom a családban (1995–2012) címet viselő családi vígjáték is, ami megélt tizenhat évadot. Nos, nagyjából ide tudtam eddig elhelyezni a német sorozatokat, amin most egy jó erős lökéssel változtatott és a feje tetejére állított a Sötétség (2017–). Hát, ha ilyenek a manapság készülő német sorozatok, akkor ide nekem azonnal a többit is.
Igen, köszönjük neked Netflix, hogy vagy és ilyen pazar filmsorozatokat ajánlasz nekünk. A Ragnarok (2020–) norvég-dán produkció első évada után bele is csaptunk ebbe a német alkotásba, amiről konkrétan semmit, de tényleg semmit nem tudtam – én már csak ilyen vagyok, szeretem a zsákbamacskát – azon kívül, hogy egész érdekes a trailere.
A történetünk igen erős sci-fi alapokon nyugszik, amikbe a készítők nem restelltek belevinni némi thriller, krimi és családi dráma vonulatot sem. A műfajok elegyéből pedig egy olyan sztorit hoztak ki, ami konkrétan odaszegezett a képernyőhöz. Az írókat, Jantje Frieset, Martin Behnket, Ronny Schalkot és Marc O. Senget ezúton is méltatom, mert valami elképesztő dolgot írtak:
Az addig nyugodt német kisváros, Winden életében felkavaró esemény történik. Eltűnik egy fiatal fiú. A rendőrség ugyan erőteljesen nyomoz, de tehetetlennek bizonyul, miután semmi nyomot nem találnak az eltűnéssel kapcsolatban. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy 2019. november 4-én este, az egyik helyi nyomozó legkisebb fia is nyomtalanul eltűnik, miután testvéreivel és azok barátaival a városka melletti erdőben furcsa dolgokat tapasztalnak. És itt, ezen a ponton láncreakcióba lépnek egymással az események. 
Az eltűnések gyarapodnak, az elektromos hálózat bizonyos időközönként ingadozva működik, az égből repülés közben hullanak le a madarak…
Vajon mindehhez köze lehet a város mellett működő atomerőműnek? Vajon hova tűnnek el az emberek? És ugyan kik azok az ismeretlenek, akik egyik pillanatról a másikra felbukkannak és azt állítják, hogy tudják kik vagyunk és ismernek minket?
A Sötétség (2017–) egy meglepő és izgalmas utazásra visz a múltba és a jövőbe az időn át, hogy felnyissa a szemünket és meglássuk végre mit rejt a jelen, kik vagyunk valójában, mi a szerepünk az elkövetkező ciklus során és hogy megtudjuk, a windeni családok között milyen titokzatos kapcsolatok állnak.
Én nem tudtam, hogy a németek ilyen fantasztikus sorozatot tudnak készíteni, úgyhogy ezennel meg is emelem a kalapomat előttük. Mindazonáltal voltak bizonyos bakik a sorozat első két évadjában, amiknek egyrészét karakterhibának tartok, mint hogy bizonyos szereplők olyan fontos dolgokra nem emlékeznek, amik kulcsfontosságúak a sorozatban. 
Ha másnak nem is, de legalább egy de ja vu érzésnek kellene lennie. Ezzel szemben viszont konkrétan semmi, de semmi reakciót nem váltottak ki egyes események bizonyos karakterekből. Vagy éppen azt sem igazán értettem, hogy egy adott gép használatához miért kell elvonulni egy adott helyre, amikor az a gép igazából működtethető máshol is. Szóval voltak ilyen kis bakik, némelyiket csak szimplán nem értettem, mások miatt pedig a hajamat tudtam volna tépni, de ettől még a sorozat izgalmas, érdekes, elgondolkodtat, igazán rendkívüli elméleteket vet fel és próbál meg feldolgozni. Nem mellőzi a bravúros csavarokat – bár ebben azért nem bővelkedik –, viszont ember legyen a talpán, aki követni képes a sorozatban szereplők családfáit. A készítők ezt olyan jól kuszálták össze az időben, hogy nekem meg kellett rajzolnom, ki kinek a lánya/fia, mert egészen hamar elvesztettem a fonalat.
A sorozat főcíme, vegyük akár a képi- vagy zenei világát, nagyon jól tükrözi vissza az egész sorozatot átjáró feszült és nyomasztó hangulatot. A sorozat zsenialitása számomra abban is megmutatkozik, hogy elejétől a végéig olyan feszültséget generál, ami miatt nem csak izgalmas és érdekes, de kifejezetten nyomasztja a nézőt. Képesek vagyunk tőle együtt izgulni a karakterekkel és ott van bennünk az érzés, hogy rohadtul nem kellene belepiszkálniuk a dolgok normális folyásába. Mondhatnám azt is, hogy van amit nem uralsz és ezért talán nem is kellene cseszekednek vele…
S ha már a zenét említettem, akkor azt az érdekességet mindenképp muszáj kiemelnem, hogy a két évad során visszatérő motívum a 80-as évek egyik slágerszáma, a Nena, német popénekes nevéhez köthető Irgendwie, Irgendwo, Irgendwann című dal, melynek címe magyar annyit jelent, hogy Valahogy, valahol, valamikor.
A karakterek többsége kedvelhető, némelyek idegesítőek vagy épp csak szimplán unszimpatikusak. Egyes szereplők teljesen értelmetlen dolgokat művelnek. Azt hiszem úgy, ahogy az emberek általában, amikor olyan dolgokkal szembesülnek, amikre nincsenek felkészülve vagy épp nem tudnak kezelni. Ilyen például, hogy eltűnik a gyermeked nyomtalanul, de a sorozat nyitójelenete is ebbe a kategóriába tartozik. Szóval a történtek és megtudott dolgok hatására a karakterek kicsit megőrülnek, amitől a néző parádés karakterdrámákat kap. És azt hiszem pont ettől lesznek olyan emberiek, élő, lélegző, cselekvő szereplők.
Összegezve azt kell mondanom, hogy ez egy igazán jól sikerült sorozat, amelynek a zárójelenetébe a világmindenség csavarját dobták be a készítők. Ezt pedig olyannyira jól időzítették, hogy leesett állal csupán annyit voltam képes kinyögni, hogy „Basszus!” aztán már jöttek is a betűk, most pedig rághatom a kefét, hogy június 27. legyen végre, amikor elkezdődik az „utolsó ciklus”.
Szerző
