Az Odaát legutóbbi részével nem voltam maradéktalanul elégedett, sőt, ismét frusztrációmat fejeztem ki a sorozat legrosszabb tendenciáival kapcsolatban, amihez oly szívesen visszatérnek az alkotók. Az előző kritikámban az új epizódhoz sem álltam túl pozitívan – szerencsére a trailer jócskán átvágott, és az általam, valamint a rajongótábor által egyhangúan nem kedvelt írópáros sem okozott csalódást. Eredményként egy olyan felvonást kaptunk, amire megérte kivárni az újabb hetet.
Chuck elkezdi gyilkolni az alternatív valóságokat, amiket kreált, erről figyelmezteti a srácokat Billie (Lisa Berry), aki elő is állt számukra egy tervvel. Ennek megvalósításához mindössze egy tárgyra van szükség, ami legutóbb Jo nővér (Danneel Ackles) tulajdonában volt. Sam (Jared Padalecki) és Dean (Jensen Ackles) el is indulnak hozzá, hogy megszerezzék ezt a dolgot, ám az angyal tőrbe csalja őket. Castielnek (Misha Collins) támad egy másik ötlete, aminek kivitelezéséhez Jack (Alexander Calvert) segítségét kéri, ám ez egy rendkívül veszélyes és nehéz művelet. Eközben más, még kedvenc vadászaink számára is kifejezetten furcsa történések szintén felkavarják picit a szálakat.
Rendkívül nehéz erről a részről úgy beszélni, hogy ne lőjem le a két legnagyobb csattanót, de azért megpróbálkozom. Egyfelől, az átlag Odaát epizódhoz képest a Destiny’s Childban rengeteg minden történt egyszerre. Én ezt igazi felüdülésként éltem meg, főleg a kissé vontatott és/vagy kevésbé izgalmas felvonások hada után, amiket az utóbbi pár évadban olyan sokszor lehetett látni. Azért még inkább jár a piros pont az alkotóknak, hogy a sok szál ellenére követhető volt a cselekmény, és minden egyes pont kifejtésére jutott elég idő.
Másrészt, imádtam hogy ennyi komolyság közé simán befért egy roppantul vicces mellékszál is, ami egyáltalán nem érződött kizökkentőnek, hiszen a tetőpont, valamint a befejezés is ugyanolyan hatásos maradt, mintha ezt az ívet kihagyták volna. Emellett – és én tényleg alig hiszem el, amit mondok, de az írók olyan mesterien bontották ki, hogy csak pislogtam. Kérdezném, hogy Buckner és Leming hol tartogatták eddig a szerencsehozó tollaikat, de ezen a ponton már kár ezen agyalni.
A Destiny’s Child egy igazi hullámvasút az elejétől a végéig, kizárólag a szó legpozitívabb értelmében. Az ilyen pillanatok tartják még ébren bennem a széria iránti érdeklődést, és örülnék, ha ez kitartana a végéig – mert már tényleg nincs sok hátra.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
