Oldal kiválasztása

Tisztázzunk valamit már az elején. Nem szeretem a horrort. Nagyon gyáva vagyok, félek közben, félek utána, és nem tudok miatta aludni, és őszintén, néha már előtte is félek, ha tudom, hogy meg fogom nézni. Ennek köszönhetően nem is néztem meg túl sokat belőlük, ezért nem is vagyok szakértője a témának. Ez a horror viszont valami egészen különleges, amihez foghatót még soha nem láttam.

Történetünk főszereplője Dani (Florence Pugh) egyetemista lány, aki már három éve együtt jár Christiannel (Jack Reynor), aki ennyi idő alatt sem volt képes szakítani a lánnyal, habár sosem érezte vele igazán jól magát. El is határozza, hogy a nagy pasis-haveros svédországi túrájuk előtt otthagyja Danit, ám amikor egy hirtelen tragédiában a lány elveszti az egész családját, rajta kívül senkije nem marad. Dani igazán szereti őt, és most van a legnagyobb szüksége rá, Christian pedig nem akar szemétnek tűnni, ezért inkább vele marad, és még el is hívja magukkal Svédországba. A terv szerint meglátogatják az egyik srác, Pelle (Vilhelm Blomgren) gyerekkorának színhelyét. A fiú egy pogány önellátó közösségben nőtt fel, és most visszatér amerikai barátaival, hogy együtt ünnepeljék a nyári napfordulót. Eleinte arra számítanak, hogy az egész olyan lesz, mint egy fesztivál, ahol majd nagyokat buliznak, és svéd csajokat szednek fel, azonban legnagyobb meglepetésükre már a második napon egy durva rituáléban vesznek részt. Az események egyre csak fokozódnak, Dani pedig kezdi elveszíteni a helyét, és a Christianbe vetett bizalmát, ahogy közelebb és közelebb kerül a közösség tagjaihoz.

Mint mondtam, nem értek a horrorhoz, így azt sem tudom megmondani, ez mennyire különleges alkotás a műfajon belül, de van egy olyan érzésem, hogy nagyon. Mindenesetre mint film is nagyon érdekes és rendhagyó. Bizonyos szempontból olyan, mint egy horrorfilm visszafelé, főleg Dani szemszögéből. Az elején borzasztó és szívszorító dolgok történnek vele, ahogy pedig halad előre a történet, egyre inkább megismeri magát, míg végül a lány, aki sosem találta a helyét, a május királynője lesz. Ezt pedig nagyon jól reflektálja a képi világ is, ami az elején szürke, sötét és borongós, a végére pedig egyre naposabb, színesebb, ragyogóbb.

Ha már a képi világnál tartunk, én még sosem láttam ilyen szép horrort. Gyönyörű snittek, bravúros kamerakezelés, világító színek, letisztult fehér-bézs világ megspékelve színesen tündöklő virágokkal. A zenék pedig csak fokozzák a hanglatot, többnyire nagyon szépek, néha pedig egészen kedélyborzolóak.

Amiért még jár a hatalmas taps, az a rengeteg kutatómunka az északi folklórról, a pogány vallásokról, a vikingekről, a skandináv kultúrákról. Mindennek jelentése van, minden szimbolikus, még az asztalok elhelyezése és a ruhák díszítése is. Sőt, ha nagyon odafigyelünk, azt is észrevehetjük, hogy a háttérben megjelenő festmények a film minden eseményét előrevetítik. Elképesztő, mennyi tudás, átgondoltság, összeszedettség van ebben a műben!

Persze horrornak azért horror, van benne félelem és reszketés Svédországban bőven, némi belsőséggel megspékelve, de látszik, hogy nem azt szeretné elérni, hogy lerókázzuk tőle a cipőnket, hanem hogy kényelmetlenül érezzük magunkat a kedves, ártatlanul barátságos, mégis emberáldozatos szekta gyűrűjében. Egyvalamit pedig tisztáznunk kell. Hiába a horror, a szekta, a vérsas meg a májusünnep, ez a film bizony a szakításról szól. Minden más csak körülményt, hátteret biztosít annak, amin Dani keresztül megy. Minden úgy történik, hogy őt elősegítse abban, hogy felismerje, milyen ember is Christian, és hogy mennyire nincs rá szüksége. Hogy hiába érzi magát egyedül, ő attól még értékes ember, és méltó a szeretetre. Ami valahol nagyon szívmelengető, de mégis csak ott van az a sok halál. Pont ettől lesz olyan kellemetlen, olyan sokrétű, és olyan zseniális.

Mindenkinek nagyon ajánlom ezt a filmet, különösen azoknak, akik párkapcsolati nehézségen mennek vagy mentek keresztül. Nem kell szeretni hozzá a horrort, mert ez még szerintem pont súrolja az ízlésesen véres határát. Persze a megnézés után hirtelen felmerülhet bennünk a “Mi a rákot láttam én az imént?” érzése, de ha egy kicsit elgondolkodunk rajta, láthatjuk, mennyire mély és igazi.

Szerző

Buttercup
Szerkesztő