Oldal kiválasztása

“Mit ér az élet kockázat nélkül?”

S. ​A. Chakraborty folytatja a Bronzvárosban megkezdett elsöprő kalandot. A Rézkirályság minden szempontból méltó folytatása az első résznek.

Nahri élete mindörökre megváltozott abban a pillanatban, amikor az egyik svindlije közben véletlenül megidézte Dárát, a félelmetes, rejtélyes dzsinnt. A lány kairói otthonából elragadva bekerült Dévábád fényűző királyi udvarába, ahol sebesen ráébredt, hogy a szélhámosi tehetsége nélkül nem sokáig marad életben.

A csatát követően, mely során Dára odaveszett Ali herceg kezétől, Dévábád bezárkózott. Nahri kénytelen új utat törni magának, méghozzá a szívét elrabló testőr védelme és a barátjának tekintett herceg bölcsessége nélkül. Ám miközben elfogadja az örökségét és a vele járó hatalmat, tudja, hogy igazából aranyketrecbe zárták: a király az egykor az ő családjának kijáró trónusról tartja szemmel, és egyetlen ballépés a törzse végét jelentheti.

Mindeközben Alit száműzték, amiért szembe mert szállni az apjával. Orgyilkosoktól üldöztetve hányódik ősei földjének könyörtelen rézszín homokján, és kénytelen azokra a félelmetes képességekre támaszkodni, amikkel a máridok – a kiszámíthatatlan vízszellemek – ajándékozták meg. De mindez azzal fenyeget, hogy feltárja a családja egy rég eltemetett titkát.

Az új évszázad közeledtével a dzsinnek ünneplésre gyűlnek Dévábád égig érő bronzfalai közt, ezalatt egy láthatatlan fenyegetés fortyog a sivár északon. Ez az erő egyenesen a város kapujára zúdítaná tűzviharát… és egy olyan harcos segítségét keresi, aki a világok között ragadt, és meghasonlott az elkerülhetetlen erőszakos kötelessége és a talán kiérdemelhetetlen béke között.

Le a kalappal aaz írónő előtt. Személy szerint a Bronzvárost is nagyon szerettem, és szerencsére sikerült megugrania a lécet; a Rézkirályság talán még jobban magával ragadott. Nem esett a második részek tipikus hibájába, mert igaz, hogy – egy ideig – kevesebb az akció, és nem ismerünk meg annyi új dolgot a világfeléptéssel kapcsolatban, viszont az egész sokkal mélyebb, sokkal inkább kirajzolódnak a finom részletek. A karakterizálás pedig csillagos ötös.

Kezdettől fogva érdekesnek találtam a szereplőket, de Chakraborty ebben a részben valami csodát tett velük, mindenki (de tényleg mindenki) annyira sokrétű és árnyalt személyiség. Azt pedig különösen imádtam, hogy nem lehet egyértelműen oldalt választani, mert akárcsak a valóságban, itt sem evidens, hogy akkor ők jók, ők meg gonoszak, hiszen mindenkinek megismerjük a motivációját, a gyengeségeit és a vívódásait. Szóval már azt sem tudom, kit szeretek, és kit nem, mindenkinek voltak jó és rossz pillanatai is.

Továbbra is nagy erősségének tartom, hogy a három főszereplő szemszögéből követhetjük nyomon a történéseket, ráadásul mivel teljesen más szerepet töltenek be, és más oldalon is állnak, így rendkívül érdekes betekintést engednek az intrikázásba és sunnyogásba is, arról nem is beszélve, hogy a helyzetük miatt egész más világban mozognak.

Elsőre meglepett, hogy már öt év eltelt a Bronzváros vége óta, de bejött ez a koncepció, és nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy azóta mennyit fejlődtek a szereplők, és hogyan változtak meg a viszonyok közöttük vagy a városban, milyen következményekkel jártak a korábbi események. És természetesen ármánykodás is van bőven, ami miatt a hangulat is sötétebb a korábbinál. Az elnyomott nép helyzete és szenvedése is sokkal jobban átjön és jóval nagyobb hangsúlyt kap a történetben.

Igazi üde színfolt ez a könyvsorozat a piacon. Aki szereti az arabos, mágikus világokat és a dzsinneket, az egyszerűen nem nyúlhat mellé vele, és egy ilyen remek második rész után merem remélni, hogy a trilógia befejezése megkoronázza majd az egészet. Sajnos a Rézkirályság is függővéggel zárul, de így legalább még türelmetlenübb várhatjuk az utolsó részt. ami angolul júnus végén jelenik meg. Remélhetőleg magyarul is gyorsan kézbe vehetjük majd.