A cybermanek olyanok, mint a dalekok: ezer bőrt lehúztak már mindkettőről a széria története során, ezért igencsak nehéz érdekessé tenni őket, félelmetessé meg aztán végképp. Chibnallnek és csapatának szerencsére ezúttal mindkettő sikerült, ráadásul a múlt tiszteletben tartása mellett, ám egy kicsi újítás segítségével. A múltkori, könnyednek nem mondható történelmi kalandozás után most ismét egy kőkemény kétrészes eposznak nézünk elébe, ami az első rész alapján igenis megérdemli az imént használt jelzőt.
Miután a magányos cyberman (Patrick O’Kane) 1816-ban már egyszer keresztezte a TARDIS team útját, a Dokiék ezúttal a messzi jövőbe utaznak, hogy megállítsák a cyberhadsereg feltámadását. A csapat az utolsó emberi kolónián köt ki, ahol már csak heten maradtak életben, és ez a maradék hét ember is fegyver, valamint támogatás híján csak arra vár, mikor lesz a következő támadás. A védekezés azonban sajnos nem sikerül, az alakulat menekülni kényszerül. A csapat eközben ketté is válik: a Doktor (Jodie Whittaker) Ryannel (Tosin Cole) és az egyik túlélővel Ko Sharmushoz (Ian McElhinney) mennek, aki a hírek szerint át tud bárkit juttatni egy bizonyos Határon, amin kívül a cybermaneknek nincs fennhatósága. Yaz (Mandip Gill), Graham (Bradley Walsh), valamint a túlélők vezetője, Ravio (Julie Graham) viszont egy cyberhordozón találják magukat, látszólag menekülési lehetőség nélkül.
Lehet, hogy ez most nagyon gonoszan fog hangzani, de kifejezetten jót tett a csapatnak, hogy külön váltak útjaik. Így legalább mindenki megkapta a neki járó szereplési időt, amiből egyenesen következik, hogy olyan kapcsolati dinamikákba kaphattunk betekintést, amiket korábban nem igazán láttunk, vagy csak szó volt róluk, de nem „jött át”. Notórikus problémája a Chibnall érának eddig, hogy az útitársak rettentően kihasználatlanok és nem eléggé kiforrottak, hát a showrunner most adott egy kis ízelítőt abból, hogy miyen az, amikor nem feledkezik meg a karaktereiről – és igen, ilyenből kérünk még!
Aztán essék pár szó a kedvenc fém szörnyetegeinkről is. Kezdésből muszáj megemlíteni, hogy a magányos cyberman dizájnja valami fantasztikus. Egy még félig emberi külsővel rendelkező robotot látunk, aki nem csak a fizikai, illetve technológiai fölényét használja ki az ellenségeivel szemben, hanem az érzelmi manipulációra is bőven hagyatkozik. Ez a tény különbözteti meg őt az összes többi cybermantől, és emiatt annyira hátborzongatóan jó gonosz, mondhatni az éra egyik legjobbja. A sztoriba egy kis easter egg is belefért, ami a cybermaneket illeti, hiszen a cyberhajón lévő egyedek közül szinte az összes eddigi dizájnt felvonultatták az alkotók, legyen az modern vagy klasszikus – az a jelenet, amikor mindezek az egyedek „felébredtek” pedig borzasztó hatásosra sikeredett.
Szokás szerint bitang nagy cliffhangeren végződött ez a rész is, úgyhogy vasárnap estig töprenhgetünk azon, mi is lesz mindennek a kimenetele. És bizony van bőven megválaszolandó kérdés…
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
