Oldal kiválasztása

„Biztos vagyok benne, hogy azt sem kell hosszan magyaráznom, hogy a rendőr is ember. Még ha egyik-másik nem is tűnik minden pillanatban annak.”

Vannak olyan könyvek, olyan történetek, amikről az ember lánya szinte azonnal tud egy hosszabb értékelőt írni, mert olyan hatással van rá. Aztán vannak azok, amelyekről tudja az első pillanatban, miután becsukta, hogy erről soha nem fog bővebben írni, mert egyszerűen képtelen rá. És természetesen van egy harmadik kategória, amibe azok a könyvek tartoznak, amiknek ülepedniük kell, hogy valami értelmeset tudjon hozzászólni az olvasó.
Így jártam Dr. Váczi István: Kapitány voltam című első könyvével, amelyben az író a rendőrség viccesebb, érdekesebb, mosolygósabb eseteiből válogatott össze nem keveset.

Magam meglátása az, hogy humoros könyvről nem csak értékelőt nem könnyű egyébként írni, de azt megírni sem lehet egyszerű. Főleg úgy nem, hogy egy bizonyos réteg életéből ragadjuk ki azokat a bizonyos eseményeket. Persze, persze ott vannak a rendőrviccek, amiken amúgy szinte kivétel nélkül mindenki jót nevet, de a humor, a humorérzék nem feltétlenül áll minden embernél a skála ugyanazon pontján. Szóval ebből gondolom, hogy nem egyszerű úgy megírni egy nevettetőnek szánt könyvet, hogy azon tényleg majdnem mindenki nevessen.

Szerencsére Dr. Váczi Istvánnak megvan az a jó érzéke, amivel át tudta adni a kötetben foglalt történetek esszenciáját, viszont kétségtelen számomra, hogy ezek a sztorik úgy ütnek a legjobban, ha hangosan felolvassuk másoknak. Legalábbis nekem így hozták a legnagyobb derültséget. Sok-sok olyan történet van a kötetben, amik magamban olvasva is mosolyt, sőt többször kuncogást, ritkábban hangosabb nevetést csaltak elő belőlem, azonban az én esetemben kifejezetten akkor hozta meg a várt igazán nevetős hangulatot, mikor megosztottam azt másokkal. Azt hiszem ez inkább az én humor-faktoromnak a számlájára írható, mint a könyv hibájának, mivel Párom Anyukája is belelapozott, és ő azonnal nagyon jókat nevetett.

Forrás: judyt_olvasosarok (instagram)

Ami nekem elsőre szembe tűnt, természetesen a borító, amit – nagyon jó érzékkel – egy karikatúra díszit, magáról az íróról, Istvánról. Hatalmas ez a kép és nagyon jól átjön belőle, hogy nem csupán egy humoros történeteket magába ölelő kötetről van szó, hanem bizony rendőrsztorikkal fogja a kedves olvasó eltölteni az idejét. Ezt erősíti a kék-piros fény is.
Másodikra pedig az tűnt fel, hogy a sztorik nem túl hosszúak, sőt némelyik kifejezetten rövidke, ezáltal nagyon könnyen haladós, utazás közben is jól olvasható, csak hát akinek a humorfaktora magasabban áll a skálán, bizony lehet, hogy olykor nem tudja majd visszafogni a nevetést. Erre készüljetek.
A harmadik pedig, ami nekem kifejezetten lényeges, az a helyesírás és szerkesztés. Mindkét tekintetben nagyon jó helyezést szerzett nálam a könyv. Tetszett, hogy minden történet új oldalon kezdődött, nem fukarkodtak a hellyel és ezáltal nem lett túl összenyomott, összesűrített a kötet. Szellős, levegős, amolyan kellemes olvasni érzést váltott ki belőlem. A helyesírásra, elütésekre is kifejezetten figyeltek szerkesztésnél. Ide azért már becsúszott egy-két apróbb elütés, de ezek cseppet sem rontottak az olvasás élményén.
Végül pedig azt kell mondanom, hogy Istvánnak nagyon jó stílusa van. Emberközelien, szinte befogadva abba a miliőbe, akiknek kalandjairól a könyv is szól, olvashattam a sztorikat. Egyáltalán nem éreztem magam külső szemlélőnek, sokkal inkább éltem meg úgy, hogy egy nagyon jó barát sztorijait hallgatom. Szeretem, amikor az író partnerként kezeli az olvasót és nem csak hallgatóságként. Ez mindig nagyon pozitív élmény.

Szóval mindent egybevetve ez egy kifejezetten szórakoztató könyv lett, igényesen szerkesztve, figyelemfelkeltő borítóval. Ja igen, vannak ám benne illusztrációk is, melyek hol aranyosak, hol viccesek, mindenesetre látszik, hogy nem most kezdte a szakmát az illusztrátor sem.

Lett pár kedvenc sztorim is egyébként. Az egyik a kígyós történet, aminél még mindig ott villog a buksimban a kérdés: De hol volt végül a kígyó? Illetve Gábor és Zsiga bácsi nagyon nagy arcok, őket kifejezetten megkedveltem. És a tavalyelőtt bevezetett GDPR-re való felhívás is mosolyt csalt az arcomra, főleg mert a történet felénél már felvetődött bennem a gondolat, hogy ezt a viccet ma már nem lehetne ilyen gördülékenyen megejteni.

Tehát jó szívvel ajánlom ezt a könyvecskét a nevetésre éhes olvasóknak, szerintem nem fog csalódást okozni. Ja igen, biztos forrásokból tudom, hogy a második kötet kézirata már jó úton halad a könyvvé válás útján, szóval van még történet, amelyet István nem mesélt el az olvasóknak, de bizony el fog.

Nézzetek be az oldalra holnap este is, mert egy interjúval érkezem, melyet Istvánnal készítettem.