Oldal kiválasztása

“Minden rendben lesz a végén, és ha nincs rendben, akkor az nem a vég.”

Miriam Toews regénye egyszerre humoros és érzelmekkel teli, finom és felkavaró, szórakoztató és elgondolkodtató mű a szeretet határairól és az elképzelhetetlen kihívásokról, amikor a gyermekkor a felelősségek új, felnőtt országává válik.

Elf és Yoli nővérek.
Elf világhírű zongorista, elbűvölő, gazdag, boldog házasságban él – és meg akar halni.
Yoli elvált, összetört, vicces, mindig más ágyában köt ki, miközben az igazi szerelmet keresi – és kétségbeesetten meg akarja menteni a nővérét.
Mikor Elf a legutóbbi öngyilkossági kísérlete miatt hetekre kórházba kerül az újabb turnéja előtt, sem húga, sem szerető férje, Nic nem tudják, mit is tegyenek, versenyt futnak az idővel. Visszahozhatják-e még időben az életbe? Számít-e egyáltalán bármit is a családi szeretet és a közös élmények?

Elsősorban a címe miatt fogott meg ez a könyv (imádom a fura címeket), és a sztori ismeretében azt kell mondanom, nagyon is találó választás volt. Az utóbbi időben valahogy több olyan könyvet is olvatam, ami az öngyilkosság témáját nem az áldozat, hanem a testvére szemszögéből közelíti meg, bár ez abból a szempontból rendhagyó, hogy Elf még nem halt meg, csak nagyon erősen próbálkozik. Nagyon érdekes perspektívát adnak hozzá a dologhoz az ilyen történetek, bár pont emiatt veszik el valami lényeges. Hiányzik, hogy igazi okot találjunk az öngyilkosságra, mert egy külső szemlélőn keresztül nem jön át, hogy mi zajlik az önpusztító karakter lelkében, és úgy gondolom, nincs is igazán egy konkrétan megnevezhető oka a döntésüknek, inkább csak összejönnek a dolgok, amíg már akkora hatalmas problémahegy magasodik előttük, amivel nem tudnak megbirkózni. De ezt nem is igazán negatívumként kéne felfogni, talán pont ez a lényeg, elvégre a valóságban is ezt érezhetik az öngyilkosok szerettei, nincs mindig válasz a miértekre. És attól, hogy kívülről tökéletesnek és boldognak tűnik valaki élete, ahogy itt Elfé is – hiszen szerető párja, családja és barátai vannak, világhírű zongorista, és anyagi gondjai sincsenek -, nem tudhatják, hogy belül mi játszódik le benne.

Engem nagyon megfogott a testvérek kapcsolata, tényleg érezni lehetett közöttük a szeretetet és a törődést. Kifejezetten tetszett, hogy Yoli annak ellenére elgondolkozott Elf döntésének jogosságán, hogy nyilvánvalóan ragaszkodott hozzá és nem akarta, hogy meghaljon. Elfre mondhatnánk, hogy önző, mert mennyi szomorúságot okozott a családjának, meg minden körülötte forgott, de mivel nem vagyok érzéketlen némber, ezért nem fogok ilyeneket mondani. Szerintem mire valaki eljut az öngyilkosságig, addigra ezzel már nem tud foglalkozni, másrészt meg miatta szomorúak, tehát ha meghal, akkor kvázi a „probléma” sem lesz többé, és hiába nagy sokk a halála, utána megpróbálhatnak továbblépni, nem kell állandó feszültségben élniük, hogy mi történik legközelebb. Aztán lehet, hogy hülyeségeket beszélek, de nekem ez így jön le.

Elég lassan sodródik a cselekmény, és témájából kifolyólag elég depresszív is, szóval kifejezetten jót tettek neki az időnkénti epizódszerű jelenetek a lányok múltjából. Ezek nem csak arra voltak jók, hogy oldják a letargiát egy kis vidámsággal, hanem a karaktereket és a kapcsolataikat is sokkal jobban megismerhettük. Jó volt gyerekként látni Elfet, ilyen energikusnak és ambiciózusnak. Azt hiszem, hogy hiába akart kiszabadulni a borzasztó mennonita közösségből, ahol gyerekkorában élt a családjuk, talán mégiscsak ez lett a veszte. Persze ha ott marad, akkor is biztosan felgyülemlett volna benne egy csomó frusztráció, de nekem úgy tűnt, hogy akkor tört el benne valami, amikor a zenei karrierje beindult. Amikor arról beszéltek, hogy mennyire csodálatosan zongorázott és mindenkit meghatott és felkavart, akkor mindig olyan érzésem volt, mintha ezekkel az intenzív előadásokkal önmagából tépne ki egy darabot és hagyna elenyészni az utolsó hanggal. Mert hiába látta a világ gyönyörűnek és tehetségesnek, mindig az volt a vége, hogy egyedül sírt egy fürdőszobába zárkózva vagy az utcán. És amikor állandóan azt mondogatták neki, hogy milyen sikeres volt/lesz a turné, meg mennyire imádták az emberek, azzal nem felvidították, csak tovább fokozták a nyomást. Az emberek nem az igazi Elfet látták, csak azt, hogy milyen volt a zongoránál ülve. Olyan meg nem értett, érzékeny zseninek tűnt szegény. És persze ott van még az a kérdés is, hogy öröklődhet-e a szuicid hajlam, hiszen a családban viszonylag sokan választották ezt az utat. Annyi mindent öröklünk, akkor miért pont ez lenne a kivétel?

A könyv utolsó harmadánál bekövetkezett egy meglepő fordulat, amivel az egész elment egy új irányba, de nekem bejött, tényleg adott hozzá valami pluszt. Ráadásul ennek köszönhető az a bizonyos jelenet, ami számomra az egész könyv csúcspontja volt, és ami megmutatja, hogy milyen hihetetlen lelki erővel is rendelkezik a lányok édesanyja, aki egészen addig inkább meghúzódott a partvonalon, nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Nem akarok spoilerezni, de gönyörű volt, ahogy egyetlen jelenet alatt akkora fejlődésen ment át a karakter, amekkorához máskor egy egész könyv kell.

Csak a könyv befejezése után olvastam, hogy Miriam Toews apja és nővére is öngyilkos lett, szóval ezek után hülyeség lenne azon lovagolni, hogy mi mennyire tűnik hitelesnek, meg hogy jól beleképzelte-e magát Yoli szemszögébe. Nyilván igen, nyilván senki nem tudja olyan jól, miről ír, mint ő, szóval én innentől kezdve nem fogok kukacoskodni.

Maga a stílus tetszett, szeretem az ilyen lassan hömpölygő prózát, aminél elsőre picit kívülálló maradok, furák a gondolatjel nélküli párbeszédek is, aztán egyszer csak úgy sodor magával, hogy észre sem veszem, csak amikor a végen elfogynak a lapok. Eddig is szemezgettem az írónő másik magyarul megjelent, Nők beszélgetnek című könyvével, ami egy még sokkal nehezebb témát boncolgat, ráadásul valós eseményeken alapszik; de ezek után nem kérdéses, hogy el fogom olvasni.

A Minden kis nyamvadt bánatom egy lehangoló és gondolkodós könyv, ami néha kicsit fel is bosszant, de végén mégis csak egy fájóan szívmelengető érzés marad az emberben. Nagyon fontos kérdésekkel foglalkozik, amikkel érdemes foglalkozni, és minél többet beszélni róla. Én biztos, hogy sokáig fogok rá emlékezni.