“Monet a vízililiomok tükrében figyelte a saját halálát, és megörökítette a vásznon. Vízililiomok. Feketében!“
Michel Bussi francia krimiíró tökéletesen ötvözi a festészet és Claude Monet iránti rajongást egy izgalmas bűntény felderítésével. A Fekete vízililomok lebilincselő nyomozásra hívja olvasóit a festői Givernybe, a bájos normandiai faluba, ami annyiszor megihlette Monet-t.
Adott egy kivételesen tehetséges, tizenegy éves festőpalánta kislány, egy szédítően vonzó tanítónő és egy bagolyszemű, idős hölgy, aki mindent tud és mindent lát, a helyszín pedig a Claude Monet-nak oly kedves, normandiai falu, Giverny.
Az Epte folyó partján találnak rá Jérôme Morval helybéli szemész holttestére. A férfit meggyilkolták. Laurenç Sérénac, a toulouse-i rendőrakadémián frissen végzett nyomozó veszi kezébe az ügyet: a szép tanítónő, Stéphanie férjét tartja első számú gyanúsítottnak.
Egyedül az idős hölgy ismeri az igazságot, ő kalauzolja elbeszélőként az olvasót. De vajon milyen igazságra gondol? Hiszen a híres festménysorozat, a Vízililiomok tükörképeiben is összemosódik múlt és jelen, újraélednek gyilkosságok és szenvedélyek…
Bussi regénye is olyan, mint egy lenyűgöző, impresszionista festmény, melynek minden részlete felkelti a kíváncsiságunkat. Apránként fedezzük fel a hol élesen megrajzolt, hol halványan derengő színfoltok mögött rejtőző szereplőket. De ne feledjük: egy kép üzenete akkor tárul fel előttünk, ha kellő távolságból szemléljük a remekművet…
Monet nagyon kedves a szívemnek, szóval nagy reményeket fűztem ehhez a könyvhöz. Ha valaki hirtelen letámadna azzal, hogy ki a kedvenc festőm, akkor valószínűleg az ő vagy Leonid Afremov neve jönne először a számra. Neki (meg Degas-nak) köszönhetően jöttem rá, hogy az impresszionizmus az az irányzat, ami igazán közel áll a szívemhez, és egyszer még az egyik kertes képét is meglepően jól sikerült lemásolnom egy gimis rajzórán.
Nagyon kíváncsi voltam, hogy a szerző mit tud kihozni az egész Monet-vonalból, ugyanis azt hiszem, még soha nem olvastam olyan krimit, amiben ennyire fontos szerepe jut a művészetnek. Itt ugyanis – ahogy Givernyben is – minden a festő körül forog.
A végeredmény egy nagyon eredeti krimi. Valahogy tényleg az egész könyv olyan, mint egy impreszionista festmény, ahogy megjelennek előttünk a tájleírások vagy csak egyszerűen a színek. Imádtam ezt a szó szerint festői hangulatot, amihez természetesen Giverny, ez az egyszerre álomszerű és fojtogató kis falu is nagyban hozzájárult. Nagyon tetszett, hogy első pillantásra annyira idillinek tűnt, aztán ahogy haladtunk előre a sztoriban, úgy lett egyre inkább nyomasztó a bájos felszín alatt.
Mellesleg teljesen belezúgtam a helybe, mindenképpen fel kell írni a képzeletbeli utazós bakancslistámra Monet házát. Olvasás közben ismét közeli barátságba kerültem a Google-val, ugyanis fénysebességgel vetettem rá magam a keresésre, amikor valami konkrét épületről vagy helyről volt szó. Teljesen el vagyok ájulva tőle, nem csak Monet háza és káprázatosan gyönyörű kertje, hanem az egész falu levett a lábamról.
Egyébként engem már rögtön a kezdéssel és a három elvágyódó nővel megfogott az író, annyira meseszerű és borzongatóan ötletes. Elég sok a művészeti adalék, de nekem személy szerint ez is tetszett, jó volt ennyi mindent megtudni a festészetről meg Monet életéről, és a történet fényében illettek is ide ezek a részletek, még ha így nem is pörgött annyira a cselekmény. Egyszerre voltak hasznosak és járultak hozzá az atmoszférához.
Maga a nyomozás egy valamiért inkább a régebbi krimikre emlékeztetett, a nyomozópáros szimpatikus volt, dinamikusan működtek együtt, és ugyan volt némi fenntartásom a nyomozás menetével kapcsolatban, de ez később megválaszolásra került, amikor fény derült a Nagy Csavarra. Ami tényleg nagy. Az zavart egy kicsit, hogy Sérénac, az egyik nyomozó meglehetősen hirtelen belezúgott Stéphanie-ba, a helyi tanárnőbe, mivel nyilvánvalóan befolyásolta az ügyhöz való hozzáállását, és nem is fogott meg a romantikus szál. Valahogy Stéphanie is olyan megfoghatatlannak és tünékenynek tűnt, mintha ő maga is egy festmény része lenne, és egy ecsetvonással el lehetne tüntetni.
Sajnos én rájöttem, hogy ki a gyilkos, és nem is tartom túl bonyolultnak a megoldást, szerintem sokan járnak még így rajtam kívül. Viszont szerencsére a végén ott van az a csodálatos és váratlan Nagy Csavar, amit már emlegettem. És ez tényleg borzasztó ötletes fordulat, nekem nagyon tetszett, és talán még nem is találkoztam hasonló megoldással.
Viszont van egy dolog, ami még szemet szúrt, ez pedig a központozás. Nem tudom, hogy az író, a szerkesztő vagy a fordító követte el, de a frász kerülgetett tőle. A sok „…” még elmegy, biztos mindenki vagy bizonytalankodott, vagy titokzatoskodni akart, de a felkiáltójelek… azok egy idő után kikészítettek. Olyan volt, mintha mindig mindenki kiabálna, ahogy kb. minden második mondat erre végződött. Biztos túlfeszítették az idegeiket, vagy mindenki tök süket volt, de engem borzasztóan zavart az állandó óbégatásuk. Vagy hát nem az volt, csak annak nézett ki. De a lényeg, hogy csendre és nyugalomra akartam inteni őket.
Ezt a szépséghibát leszámítva viszont tényleg remek könyv, még ha kicsit lassú is a tempója. Tényleg olyan, mintha belecsöppentünk volna egy májusi délutánt ábrázoló festménybe. De kit érdekel a lassúság, amikor együtt sodródunk az író ecsetvonásaival Monet vízililiomai között?
Szerző
- Szerkesztő
Korábbi cikkek
Könyv2022-03-30Boldizsár Ildikó: Amália álmai
Igaz történet alapján2022-03-16Jung Chang: Vadhattyúk
Könyv2022-03-02Leïla Slimani: Altatódal
Könyv2022-02-02Sarah Winman: Csendélet
