Oldal kiválasztása

Tudom, hogy a második világháborús poénos film egy visszatérő téma, de az őszintét megmondva, és még nem láttam egy ilyet se. Szomorúakból viszont volt már szerencsém eléghez, úgyhogy ez a számomra újdonság rögtön felkeltette az érdeklődésemet.

Főszereplőnk a tízéves Johannes “Jojo” Betzler (Roman Griffin Davis), aki egy igazi náci. Már amennyire egy tízéves kisfiú el tudja dönteni, mit is jelent nácinak lenni. A lényeg, hogy rajong a Führerért, minden álma, hogy a testőrségében szolgálhasson, és a képzeletbeli barátja maga Adolf Hitler (Taika Waititi). Az összes többi német fiúval együtt csatlakozik is a hitleryugend felkészítő táborához, hogy náci katona lehessen, azonban egy gránátos baleset miatt megsérül, és a lába sosem lesz tökéletes, így nem követheti az álmait. Emiatt persze nagyon magába zuhan, de édesanyja, Rosie (Scarlett Johansson) szarkasztikus stílusával és vicceivel mindig jókedvre tudja deríteni. Mivel Jojonak így sok ideje marad otthon, észrevesz néhány furcsaságot a házban, amiknek utánajárva hamarosan rájön: az anyja egy zsidó lányt rejteget a padláson.

Nem tudom elmondani, mennyire zseniális ez a film. Annak ellenére, hogy vicces, parodisztikus, abszurd, és hát mégis csak Taika Waititi rendezte, akinek a kezei közül került ki a Hétköznapi vámpírok is, pontosan annyira poénos és komoly, amilyennek lennie kell. Ez egy nagyon pengeélen táncoló műfaj, mert a tragédia részét is megmutatja, amit már annyiszor láttunk más filmekben, hogy tökéletesen azonosulunk vele. Emiatt pedig egy ilyen film nagyon könnyen átfordulhat ordenáréba és sértőbe, ezt viszont egyszer sem éreztem. Minden percében kiszámolt, végiggondolt és nagyon okos.

A karakterek fantasztikusak, szinte mindenkit imádtam, de a legnagyobb kedvencem az anyuka marad, aki kicsit mi vagyunk, kicsit pedig ő maga. Ő egy felvilágosult felnőtt nő, aki tisztában van a nácizmus szörnyűségével, de tudja, hogy nem állhat ellen nyíltan, és nem mehet fejjel a falnak. Habár megszakad a szíve, hogy látja a saját fiát rajongani az eszméért, tudja, hogy még nem értheti, mi is az igazság, ő maga pedig nem kesereghet folyamatosan azon, milyen szörnyű világban is élünk. Ennek köszönhető a zseniális, karakán, cinikus stílusa, amit Johansson briliánsan alakít, és amivel sikerült az én személyes kedvencemmé avanzsálódnia. Persze Jojo szerepe és az őt játszó színész is nagyszerű, remekül adja elő a hiszékeny kisfiút, aki akármekkora hülyeségeket is hall, elhiszi, mert bizonyos emberektől hallotta. Tulajdonképpen Jojo mindenki, akit akkoriban Hitlernek sikerült meggyőznie és maga mögé állítania.

Waititi Hitlerére pedig nincsenek szavak! Nem olyan, amilyen valójában volt, és nem is olyan, amilyennek mi a mai szemléletünkkel látjuk, hanem olyan korlátolt, mágikus és ügyetlen, amilyen csak egy kisfiú fejében lehet. Ahogy Jojo ismerkedik a zsidó lánnyal, Elsával, úgy változik mg a véleménye, és úgy romlik meg a kapcsolata a képzeletbeli pajtásával is.

A remek poénos alakítások mellett azért akadnak lélegzetvisszafojtva nézős, drámai és kifejezetten durva, szomorú jelenetek is. Ezeket viszont sikerült olyan finomsággal és óvatossággal kezelni, hogy tökéletesen beleillettek a film hangulatába, mégis teljes mértékben éreztem a mélységet és a bánatot bennük.

A Jojo Nyuszi egy önmagát is arcon nevető, nagyszerűen kidolgozott, matekosan kiszámoltan poénos film, amit mindenkinek ajánlom szeretettel. Ilyen köntösben is látnunk kell a világháborút, hiszen amellett, hogy objektíven szörnyűséges volt, a kor emberei sem élhettek minden pillanatban a bánatnak, nekik is meg kellett találni azt, amivel szórakozhattak.