Most, hogy nagyon benne vagyok Az Úr Sötét Anyagai lázban – egyrészt a sorozat miatt, másrészt, mert újraolvastam a teljes trilógiát még december hónapban – sorra kerítettem 2019. utolsó napjaiban A Por könyve trilógia első kötetét is, amely a La Belle Sauvage (ejtsd: lá bell szóvázs – Köszi, Buttercup!), igazán különleges címet viseli. „A gyönyörű vad” értékelőjét hoztam most el nektek.
Philip Pullman saját elmondása alapján (legalábbis a fülszövegből ez derül ki) mindig is szerette volna elmesélni, hogy Lyra Belaqua milyen kalandos úton-módon került a Jordan Kollégiumba. A La Belle Sauvage pedig pont azt a pár napot meséli el, pont azt a nagy kalandot, amit a kislány főleg átaludt, hiszen még csak fél éves volt a nagy árvíz idején.
A pár napot átölelő történet főhőse Malcolm Polstead és daimónja, Asta. Az ő szemszögéből követhetjük végig az eseményeket. Malcolmról érdemes tudni, hogy még csak tizenegy éves, Asta is változtatja az alakját, mégis fiatal koruk ellenére felelősségteljesek, tudásszomjasak, érdeklődők és okosak. A kisfiú Oxfordshire-ben lakik szüleivel, a Pisztráng fogadóban. Rendes gyerek, sokat segít otthon és a Temze túlpartján lévő Rozamunda apátságban is, míg egy nap Malcolm nyugodt életét felforgatja egy, az apátságban elhelyezett kisbaba.
Biztos vagyok benne, hogy az alaptörténet iránti rajongásom is hozzájárult, de én bizony faltam ezeket a lapokat. Külön hangulata volt a karácsonyfa alatti-melletti olvasásnak, és az is hatalmas élmény volt, hogy visszatérhettem tizenkét évvel korábbra az Északi fény cselekménye elé. Öröm volt olyan karakterekkel találkozni, akiket már ismertem Az Úr Sötét Anyagaiból, és boldogság volt megtapasztalni azt a szülői szeretetet is, ami az Északi fényből nem jött át sajnos. Különösen élveztem, hogy – ha csak egy picit is –, de beleláthattam a Magisztériummal szembeni ellenállás hátterébe, ugyanis ez Az Úr Sötét Anyagaiban nem körvonalazódott igazán. Bízom benne, hogy a további két kötetben majd sokkal jobban elmélyedhetek ebben.
Többeknél olvastam, hogy a sztori nem is annyira izgalmas, Malcolm és Alice nem azok a vagány és erős karakter, mint Lyra vagy épp Will, és hogy sok eleme a kötetnek nagyon hajaz a trilógiára. Jó, ez tény, valóban így van, tényleg nem olyan a két gyerek, de miért is kellene ugyanolyannak lenniük? Mi, olvasók sem vagyunk egyformák, akkor a karakterek se legyenek szerintem. Tényleg voltak hasonlóságok is, mint pl. az egy felnőtt tudós és a két különböző nemű gyerek. De most tényleg, ezzel mi a gond? Nekem kifejezetten tetszik ez a formula és mint tudjuk, a történelem ismétli önmagát. Igen, úgy látszik akkor is, ha az olvasó egy másik világban kalandozik éppen. Én magam ezt nem rovom fel Pullmannak.
Forrás: judyt_olvasosarok (instagram)
Malcolm valóban nem egy átütő erejű karakter, talán túlságosan jófiúra sikerült, de mégis szerethető, és ne felejtsük el, hogy mekkora szerepe van az események későbbi alakulásában. Alice egy számomra jóval kevésbé szerethető, sokszor gúnyos és undok karakter, ennek ellenére mégis sajnálom, hogy nem ismerhettem meg jobban, mert kíváncsi lettem volna, mitől lett ilyen ez a leányzó. Az viszont tagadhatatlan, hogy ez a két gyerek az életének kockáztatásával indul útnak a megáradt és háborgó Temzén, egy darab kenuban, hogy biztonságba juttassák azt a kicsi kincset, akit Lyra Belaquának hívnak.
És persze örömmel üdvözöltem újra egyik kedvelt karakterem fiatalabb kiadását, Coram van Texlt és daimónját, Sophomaxot. Talán az ő viszontlátásuknak örültem a legjobban.
A legtöbb karakter képes érzelmet kiváltani az olvasóból, bár tény, hogy az író – szerintem – inkább a cselekményre koncentrált és nem mélyedt bele a szereplők személyiségébe túl mélyen.
Pullman világépítését talán be se kell mutatnom, hiszen aki olvasta a trilógiát, vagy látta a sorozat első évadját már találkozott vele és tudja miről beszélek. Aki még nem, annak elmondom, hogy egy olyan világban játszódik a sztori, ahol az emberek lelkének egy része állat formájában vele van mindig, ők a daimónok. Ebben a világban viszont az egyház tölti be az irányító szerepet és túl sok mindenkire húzzák rá, hogy eretnek. Jól meg kell nézni, hogy kivel beszélsz, mert bárki lehet besúgó, bárki lehet a szövetségesed vagy akár az ellenséged, nemre és korra való tekintet nélkül.
A kötetnek persze megvannak a maga hibái, ide sorolnám a nem túl mély karaktereket, a picit lassabban beinduló sztorit, vagy éppen azt, hogy izgalmát tekintve nyomába sem ér az Északi fénynek, de azt is, hogy a kötet vége felé volt egy rész, amit nem igazán tudtam hova tenni. Hangulatát tekintve ezt a részt egy kicsit komolyabbnak éltem meg, engem sokkal inkább az aggodalom és kíváncsiság hajtott előre a lapokon keresztül, hiába tudtam, hogy végül mi lesz az utolsó oldalakon, így a figyelmem is talán kicsit elterelődött a kalandról, s ezt kevésbé éltem meg. Mégis egy olyan élménnyel gazdagodtam olvasás közben, hogy mindig szeretettel fogok visszagondolni erre az előzménytörténetre.
Szóval szerintem egy jó trilógianyitó kötet lett a La Belle Sauvage, jó szívvel ajánlom olvasásra bárkinek, én pedig már most alig várom, hogy a Ciceró kiadó kihozza a második kötetet, hogy minél előbb visszatérhessek Lyra világába.
Szerző
