Oldal kiválasztása

Philip Pullman trilógiájának, Az Úr Sötét Anyagainak első kötete, az Északi fény (későbbi, újabb kiadása Az arany iránytű címen) már gyermekkoromban elvarázsolt. Olyannyira, hogy azóta is töretlenül a kedvenc könyvemként tartom számon, tehát nem is csoda, hogy felvillanyozott már az első hír a sorozat érkezéséről. És minden további információmorzsa csak egyre inkább fokozta az izgalmamat, míg végül eljött a nagy nap november elején és belevethettem magam a His Dark Materials első részébe.
Azonban nehéz úgy értékelni egy sorozat első évadját, hogy többször olvastam az alaptörténetet és láttam a tizenkét évvel ezelőtt nagy vászonra komponált filmet is. Nézzétek el nekem, hogy akaratlanul is, de összehasonlítom őket olykor-olykor.

Az első rész megnézése után nem voltam teljesen elégedett, mert… de ehhez előbb kis ismertető a sztoriról, hogy tudjátok miről is beszélek.
Szóval, képzeljetek el egy világot, ahol az emberek sosincsenek egyedül, mert ott van velük a daimónjuk, vagyis a lelkük egy része állat formában. Képzeld el, hogy a világot az egyház irányítja és képzeld el azt is, hogy ebben a világban nem pusztán meselények a boszorkányok és a beszélő páncélos medvék. Egy ilyen világ Oxfordjának Jordan Kollégiumában nevelkedik Lyra Belacqua (Dafne Keen), a cserfes, makacs, kalandvágyó, mindig rosszcsont tizenkét éves kislány egészen addig, míg egy óriási kaland el nem szólítja őt északra. Útja során sok-sok titkot fed fel a világról, saját magáról, önnön életéről, valamint a világban munkálkodó és az annak sorsát befolyásoló tényezőkről.

Tehát, amiért nem voltam elsőre maradéktalanul elégedett, azok a daimónok voltak. Szerintem nem sikerültek a legélethűbben, ezért pedig picit fájt értük a szívem. Viszont pár rész elteltével annyira megszoktam, hogy már fel sem tűnt ez a „hiba”. Ennek ellenére azt fájlalom még így is, hogy a daimónokat nem mutatták többször, mint ahogy azt feltétlenül igényelte a történet, mert egyébként a negatívum csupán a megjelenésükre vonatkozik, a betöltött szerepükkel semmi gondom nem volt.

Ami viszont az első pillanattól lenyűgözött az Lorne Balfe munkája. Ez az ember egy zseni. Olyan főcímzenét komponált a sorozathoz, amitől a nagyon-nagyon sokadszori meghallgatáskor is libabőrös leszek. Egyszerűen fantasztikus alkotás, de a sorozatban elhangzó többi zene sem marad el mögötte sokkal. Sőt maga a főcím képivilága is remek, a kettő együtt pedig igazán ütős lett. Már ez megalapozta számomra a jó hangulatot és az izgalmat minden rész elején (egyszer sem ugrottuk át a főcímet). Ez a hangulat pedig – amit a könyv olvasása közben is megéltem –, bizony az egész évad alatt ott lebegett körülöttem és bennem.

Jack Thorne forgatókönyvíró, bár csempészett némi módosítást a történetbe, mégis megtartotta annak eredeti vezérfonalát. Áthozta Pullman fantasztikus világépítését és az összetettségét is. Az első évadban Lyra ugyanazt az útvonalat járja be (Oxford – London – Trollesund – Bolvangar – Svalbard), mint a kötetben, és a sorozatba átvitt módosítások többsége igazából jót tett a cselekménynek, mivel helyenként egyszerűsítette, befogadhatóbbá tette azt (a könyvben vannak kicsit túlgondolt, túlbonyolított, dagályosabb részek), míg más pontokon jobban mélyítette az érzelmi kötödést a néző és a karakterek között.
Persze volt az évadnak olyan jellemzője is, amit én magam negatívan éltem meg. Ilyen, hogy nem derült ki egyértelműen, hogy a daimónok hogy kommunikálnak. Voltak olyan jelenetek, amikből át kellett volna jönnie, mégis az az érzésem volt, mintha a készítők sem lettek volna tisztában ennek a jelentőségével és mibenlétével.

SPOILER ALERT!!! (lenyitható)

A daimónok főleg a saját emberükkel váltanak szót, azonban másokkal is tudnak kommunikálni. Ezt ugyan nagyon ritkán és különleges helyzetekben teszik, de a dolog lehetséges.

Sajnos nem ez volt az egyetlen dolog, ami további magyarázatra szolgált volna és nem kaptam meg a kellő választ. Igazából ez a trilógia esetében is hasonló volt, az első évad/első kötet sok kérdést felvet és csak remélni tudom, hogy a második és harmadik évadban majd pazar válaszokat kapunk (ahogy ez a könyvek esetében is volt).
Illetve muszáj még kiemelnem, hogy az utolsó részben egy nagyon csúnya megoldást eszközöltek a készítők, ami a könyvben egyáltalán nem úgy történt, de erről majd egy másik cikkben írok bővebben egy hét múlva.

Térjünk is át a karakterekre… nos külsőre elég sok szereplőnél nincs meg az egyezés (pl. Lyra, Lord Boreal vagy akár Costa Mama), viszont a színészek nagyon jól adták vissza azokat a jellegzetes vonásokat a szereplők jellemében, amelyeket olvasás során tapasztaltam, így határozottan régi ismerősként üdvözölhettem újra a szereplőket (legalábbis többségüket).
Bár Dafne Keen – ahogy már említettem –, külsőre egyáltalán nem az a kislány, mint akivel a könyvben találkoztam, mégis színészi teljesítményével kivívta nálam a tiszteletet és pont olyan makacs, okos, kotnyeles és lerázhatatlan Lyra volt, amilyennél jobbat nem is kívánhattam volna. Lewin Lloyddal együtt pedig, aki Roger Parslow-t alakította nagyon ügyesen hozták a gyerekkori igazi pajtásokat. Tényleg elhittem nekik, hogy együtt nevelkedted, játszottak, rosszalkodtak az elmúlt évek során.
Szeretném még kiemelni a Mrs. Coultert játszó Ruth Wilsont, és a Lee Scoresbyt megformáló Lin-Manuel Mirandát. Mindkét színész lenyűgöző teljesítményt nyújtott, visszakaptam azt a Marisa Coultert és azt a Mr. Scoresbyt, akikkel a könyv lapjain futottam össze. És nem csak a karakter személyisége jött át, de még a külsejük is, amiért bevéstem a plusz pontot.
Érdekesség, hogy Lord Asriel (James McAvoy) és Costa Mama (Anne-Marie Duff) esetében pont nem ezt érzem. McAvoyt egyébként nagyon kedvelem, mint színész – pedig többektől hallottam már az ellenkezőjét –, és a sorozatban át is tudta adni amit Lord Asriel az első könyvben képvisel, ennek ellenére valahogy mégsem tartom őt jó választásnak erre a szerepre. James McAvoy egyáltalán nem tudta elhitetni velem, hogy ő Lord Asriel. Erre a szerepre egy sokkal erőteljesebb, markánsabb színész lett volna jó választás. Igen, nála nagyon hiányoltam azt a tipikus angol lord fizimiskát, míg Costa Mama esetében ennél többről volt szó. Az csak egy dolog, hogy Anne-Marie Duff abszolút nem úgy néz ki, mint a könyvbeli karakter. Ezt még simán benyelem, nem tétel. Ami viszont zavart, hogy a készítők nem az egész karaktert hozták át a sorozatba, annak csak egy részét, ugyanis a szeretete és törődése megvolt, de mégis hiányzott valami abból a Costa Mamából, akit a sorozatban láttam. Hiányzott az a nyers erő és vaskosság belőle, ami a könyvben szinte minden mozdulatából és mondatából sugárzott. Anne-Marie Duff játékát ugyan áthatotta a szeretet és törődés, az elkeseredett kutatás a gyermeke után, de ő Costa Mamának inkább csak egy részét tudta nekem megmutatni sajnos. Persze ettől függetlenül egy szerethető karakter, csak olyan hiányos.
Az abszolút kedvencem viszont nem más, mint Iorek Byrnison (hangja: Joe Tandberg), a páncélos medve. Az ő karaktere annyira eltalált, és a sorozat készítői is nagyon odatették magukat, amikor Iorek külsejét megalkották (a daimónokkal ellentétben).

És most a látvány. Van egy kép a fejemben és volt egy kép az alkotók fejében is. És nagy meglepetésemre igen sok esetben egészen hasonló ez a két kép. Persze akadtak olyan jelenetek és olyan díszlet is, ami más volt, de szerintem a készítők (értem ezalatt a rendezőt, a díszlet- és jelmeztervezőket és mindenki mást, aki hozzátett ehhez) egészen kiváló munkát végeztek. Persze sokat számít a CGI is, de tényleg egy olyan látványvilágot kaptam, ami erősítette a kaland és az izgalom érzetét a sorozat megtekintése közben. Szóval ezért is jár tőlem a plusz pont.

A végére talán már csak annyi maradt, hogy kiknek is ajánlom a sorozatot. Első körben természetesen mindenkinek, de ez talán azért van, mert olyan régi szálak fűznek össze ezzel a történettel. Igazából azoknak ajánlom kifejezetten a sorozat első évadát, akik szeretik a fantasy elemekkel tarkított, igazán kalandos utazásokat, a hős, bátor és okos kislányokat, akik nem egyszer járnak túl okos felnőttek eszén, és persze szeretik megélni a csodát is. De a trilógia ismeretében előre figyelmeztetek mindenkit: ha egy kicsit is hasonlítani fog a sorozat a könyvek cselekményéhez (nagyon remélem, hogy így lesz) és annak mélységéhez, akkor ez az első évad a csábító szerepét tölti be, ugyanis ez még egy könnyed gyerekregény, amelyben csupán kapargathatjuk a felszínt. A brutális mélységek, az igazán fontos kérdések, a nagy megkérdőjelezések, az erős gondolatok és a nehezebben emészthető válaszok majd csak ezután következnek…