Oldal kiválasztása

Oké, oké, tudom, Halloween hangulatú könyveket olvasni is bekuckózni a legklisésebb dolog, amit egy magamfajta nyár tehet Októberben, nekem pedig nem is sikerült abban az időszakban befejeznem. Ez viszont nem fog megakadályozni abban, hogy írjak róla, úgyhogy jöjjön egy külföldi klasszikus, amiről azelőtt még soha nem hallottam.

Amikor azt mondom, klasszikus, akkor tényleg igazi, régi hangulatú, klasszikus ötletre gondolok, igazán minőségi köntösben. Bevallom, nem sok horrort olvastam (értsd: semennyit), de valahogy úgy érzem, hogy az elátkozott, félelmetes cirkusz az egy ilyen jó kis klasszikus téma. Főszereplőink, Jim Nightshade és Will Hallowway, két mindenre elszánt, kíváncsi kisfiú, akik kalandot keresve jól belekeverednek a dolgok sűrűjébe. A városba érkezik egy titokzatos karnevál, ami a tipikus szórakozások mellett érdekes „freak showval” is kecsegtet, és mindenféle különös embert ígér, mint az Illusztrált ember, a Por boszorkány, az Erőember vagy a Törpe. A legkülönlegesebb viszont egy bizonyos körhinta, ami odafelé és visszafelé is le tud játszani egy bizonyos dallamot működés közben, aki pedig arra felül, az a körökkel együtt öregszik vagy fiatalodik. Azt pedig nem is sejtik, miféle borzalmakat rejt még ez a társulat.

Bevallom, ez volt az egyik legnehezebb olvasmány, amit valaha olvastam. Nem azért, mert nehezen érthető, hanem mert angolul van, és nyelvileg annyira minőségi, választékos és irodalmi, hogy bizony többször fejtörést okoztak a jelentések, és emiatt lassabban is haladtam vele. Poétikus, szinte már versbe illő, szívet gyönyörködtető szövegek, monológok és leírások, amikhez azért kell a nyelvtudás rendesen.

Amit nagyon érdekesnek találtam, hogy mivel az egész könyv nagy része az éjjeli órákban játszódik, és minden olyan rejtélyes és borzongató, olvasva kicsit olyan érzés, mint mikor egy sötét filmet nézünk, és nem látjuk pontosan a részleteket. Nem történik benne igazából semmi véres, belezős dolog, mégis végig félelmetes. Van benne valami nyomasztó, valami nehéz, ami ráül az emberre, és berángatja egy komoly, melankolikus hangulatba, ami az olvasás során egyre csak fokozódik. A történet tulajdonképpen egy tipikus jó kontra rossz sztori, nem igazán van megmondva, a gonoszok miért teszik a gonoszságot, vagyis pont hogy ki van mondva, azért, mert ők gonoszok. Ezt általában nem szeretem, de ebben a könyvben ez nagyon metaforikusan van megfogva, úgyhogy végül is tökéletese klappolt.

Ami nagyon tetszett benne, az a szereplők által bemutatott kettősség, a két fiú, akik idősebbek akarnak lenni, minél többet megélni, kalandot keresni, és az idős apa, aki már nem volt fiatal, mikor a fia született, aki folyton visszatekint, és a korán kesereg. Kettejük (vagy hármuk?) dinamikája pont emiatt működik nagyon jól.

Sokaknak ez a kedvenc Bradbury művük, de mivel én még új vagyok ebben a témában, ezzel kezdtem, mert annyian dicsérték. Kétségtelen, hogy nagyon minőségi és magával ragadó, de pont amiatt, hogy számomra kicsit nehezen emészthető volt, nem tudtam úgy átadni magam a történetnek, amennyire szerettem volna, vagy amennyire azt hittem, hogy sikerülni fog. Ennek ellenére nagyon jó olvasmánynak tartom, de szeretnék ég magyarul is olvasni az írótól, hogy eldönthessem, igazán nekem való-e.

Szerző

Buttercup
Szerkesztő