Én tényleg minden megteszek, hogy a Lost in Space sorozatot egy picit is élvezni tudjam: alacsony reményekkel állok hozzá, és egyáltalán nem sci-fis, hanem családi drámás sorozatként kezelem, de a Netflix high concept sorozata egyszerűen vérlázítóan ostoba, és a második évadra újabb mélypontot ért el!
A Robinson család egy ismeretlen és veszélyes bolygón él már hét hónapja, kukoricát termesztenek, és próbálják megoldani a túlélést egy olyan helyen ahol metánnal van telítve a levegő. Azonban egy szörnyű baleset útra kényszeríti őket, ám ehhez előbb el kell hajózniuk egy furcsa tengeri képződményhez, ahol 23 naponta villámlás zajlik. A robot nélkül azonban a család nehezebben boldogul, és bár főleg Will (Maxwell Jenkins) mutatja ki, hogy mennyire hiányzik neki, azért testvérei és szülei is hiányolják az idegen lényt. Azonban sem az út, sem a megérkezés nem úgy alakul, ahogy azt várták, és amit a villámoknál találnak, felülmúlja minden leképzelésüket.
A család sikeres akciója után visszatér a Resolut űrhajóhoz, ám az eltelt hónapokban ott is rengeteg minden történt, és bár a telepesek jól vannak egy közeli planétán, mindenki a túlélésért és a továbbhaladásért küzd, még akkor is, ha ehhez egy titkot kell napvilágra hozni.
Én tényleg nagyon szeretném szeretni ezt a sorozatot, de egyszerűen annyira túlzsúfolt drámával, annyi hibával rendelkezik és a szereplőink annyira élhetetlenek, hogy akármennyire is próbálkozom, nem megy. Nincs olyan epizód, ahol ne történne valami katasztrófa, és az ahhoz való út során, kb. húsz percben ne történne még négy ehhez kapcsolódó baleset/katasztrófa/hiba/félremenés. Miközben mindent, de tényleg mindent a szánkba rágnak, mintha a nézőnek ötperces aranyhal-memóriája lenne.
A másik nagy kedvencem, hogy mennyire sok alkalommal használják az írói önkényt és a hibák eltusolását: az első epizódban ki vannak kötve a srácok a hajóhoz, de persze egy elcsúszás és már azonnal le is esnek, és a kötél már sehol sincsen. De ugyanez vonatkozik a harmadik epizódra, ahol akkor működik a rádió, amikor úgy gondolják a készítők, és így az elszakadt gyerekekkel nem tudnak kommunikálni a szülők, mikor konkrétan egy perccel előtte még jó volt. És szinte minden epizódra jut egy ilyen nagyon kényelmes megoldás, amivel a feszültséget ugyan lehet növelni, de vérlázítóan hülyének nézik közben a nézőt.
Maureent (Molly Parker) és Johnt (Toby Stephens), a szülőket még mindig nem bírtam megkedvelni – bár John azért több jó pontot is szerzett – de mindig azt mondogatják, hogy mennyire fontos a kommunikáció, a megértés és a család, amint történik valami – és persze mindig történik valami –, azonnal nem beszélnek róla a gyerekekkel, azonnal hátrahagyják a robotot és azonnal nem értik meg a többiek motivációját.
Azonban a gyerekeket egészen lehet szeretni, úgy látszik, most rájuk helyezték a hangsúlyt a készítők, és így Judy (Taylor Russell), Penny (Mina Sundwall) és Will valódi változásokon mentek keresztül, a karakterek fejlődtek, okosabbak lettek, jobban megértették a világ működését és önmagukról is többet tanultak.
A második évad a nyolcadik epizódra ugyan kezdett beindulni, aztán a kilencedikben ki is fulladt, olyannyira, hogy egy nagyon fontos részletet a bolygónál konkrétan nem osztottak meg a nézővel, de még csak el sem mesélte egyik szereplő sem, csak úgy megtörtént, mert kellett egy extra nagy konfliktus a fináléra.
Nem tudom, hogy a Netflix folytatja-e a Lost in Space-t, de csalódott vagyok az eddigi sci-fi szériáiban – bár ez nem a Netflix hibája, mert két éve nem láttam eredeti ötlet alapján készült jó új sci-fit, és azért ez elég szomorú!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő
Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.
Korábbi cikkek
Akciófilm2023-03-24Csak a dínók számítanak – 65 (2023)
Dráma sorozat2022-12-30Vaják: A vér eredete (2022) – 1. évad
Dráma sorozat2022-06-21A királyság (2009), 1. évad
IDW2022-06-09Transformers: Éljen Megatron!
