A marketing a következő szintet ígérte, és ha ez nem is jött össze, tartani mindenképpen sikerült a szintet.
Nick Jonas, Jack Black, Karen Gillan, Dwayne Johnson Awkwafina and Kevin Hart star in Jumanji: The Next Level
Három évvel az előző film után hőseink élete egészen jól alakul: Martha (Morgan Turner) végre népszerű az egyetemen, Bethany (Madison Iseman) a világot járja és háza épít szegényenek, Frigó (Ser’Darius Blain) pedig az egyetemi csapatban játszik. Egyedül Spencer (Alex Wolff) az, aki továbbra is komplett lúzernek érzi magát. Bár New Yorkban jár egyetemre, mindenki keresztül néz rajta, az utca népétől kezdve a főnökéig, Marthával éppen szünetet tartanak, ráadásul mikor hazatér a téli szünetre, kiderül, hogy még a szobáját is meg kell osztani a zsémbes, frissen műtött nagyapjával (Danny DeVito). Teljes elkeseredettségében meg van róla győződve, hogy ő egyedül Jumanjiban volt valaki—magabiztos, bátor, egy igazi hős—, és ezért az éj leple alatt megjavítja a gépet és visszatér a játékba. Mikor barátai másnap rájönnek erre, úgy döntenek, hogy utána mennek, hogy segítsenek neki kijutni. A gép azonban nem működik tökéletesen, és Bethanyt a való világban hagyja, de Spencer nagyapját és annak régi barátját, Milót (Danny Glover) is magába szívja. És hogy csak tetézzük a bajt, Marthán kívül senki sem azt az avatart kapja, amit az első filmben.
Azt persze előre tisztáznunk kell, hogy a sztori, a tényleges akció, nem nagy szám: a játékon belül a karakterek egy tipikus küldetést kapnak, ami előbb a sivatagba, majd egy fagyos hegyvidékre vezeti őket, kibővítve az előző film világát. A cél persze legyőzni a „main bosst”, aki nem több egy szimpla, kétdimenziós gonosztevőnél, akiről többet nem lehet elmondani, mint hogy szórakoztató. De ez az egyszerűség egyáltalán nem jelent problémát, hiszen a körítés minden szempontból kárpótolja a nézőt.
Egyfelől persze ott van az érzelmi aspektus: Spencer kétségei, a szereplők barátsága és összetartása, a nagypapa és Milo több évtizedes barátsága és régi sérelmeik, amiket kénytelenek újraélni, mind-mind gyönyörűen ki vannak fejtve az akció közepette. Ráadásul történik mindez úgy, hogy a megható és a vicces jelenetek tökéletes egysúlyban vannak, így a végén egyszerre könnyezünk a nevetéstől és az érzelmi katarzistól.
Másfelől pedig persze ott van a humor—és nem vicceltem, mikor az előbb azt mondtam, hogy a néző könnyezik a nevetéstől. A viccek mind remekül eltaláltak, és mind a tökéletes pillanatban csattannak el. Mindezek mellett pedig a humor-faktor sokat köszönhet Danny DeVito és Awkwafina hihetetlen játékának. DeVito nem csak a fizikális humor mestere, hanem olyan fapofával képes leadni a legnagyobb poénokat, hogy azt tanítani kéne. Awkwafináról pedig nem is tudom, hogy mit mondjak: a színésznő Minget, a játék egyik új, zsebtolvajlásban járatos avatarját alakítja, akibe előbb Apencer, majd pedig a nagypapa bújik, és ehhez a két személyiséghez két teljesen más testbeszéd tartozik.
Ugyanis amúgy ez az egyik nagy újítás a sztoriban: az avatarcsere. Mikor először feltűnt a filmben, csak kis viccnek tűnt, de aztán szó, ami a szó, a készítők mindent kihoztak belőle, amit csak lehetett. A másik nagy újítás meg persze az, hogy behozták a két öreget, ami megintcsak remek lépés volt. Ezeken felül csak kisebb újdonságok vannak az előző filmhez képest, de a sztori ezeket is nagyon kreatívan kezeli.
Mindent összefoglalva lehet, hogy a Jumanji legújabb része nem „lép szintet” az elődhöz képest, de annyi szent, hogy a színvonal maradt, és a film remek szórakozást nyújt, miközben kicsit el is gondolkodtatja a nézőt az élet egyes kérdéseiről.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
