Mikor az ember lánya arra gondol, hogy mély mondanivalójú és elgondolkodtató filmet tekint meg a vásznon – avagy képernyőn – általában nyomasztó filmművészeti ékességek képkockái peregnek le emlékezetében és csak ritkán villan fel egy-egy könnyedebb alkotás. Ebben a rövid sorban bérelt magának helyet idén a Családi bunyó, amely műtől – valljuk be – igazán senki sem várhatta volna el ezt.

Vannak színészek, akik önmagukban brandnek számítanak, és az utóbbi évek egyik talán „legütősebb” brandjének – s így húzónevének számít Dwayne „The Rock” Johnson is, akiért már önmagában megéri beülni szinte bármelyik mozira. Ám mint minden brandnek, neki is létezik egy karaktere, amiért igazán szeretjük, ez pedig általában véve nem a drámaiság. Nos, a Családi bunyóval sem cáfolt rá erre a karakterre látványosan, sőt, ha lehet önazonosabb alkotása ez, mint sok más szerepe, noha ezt a filmet mellékszereplőként és producerként jegyzi. Ennek ellenére – lássuk be – mégiscsak ő az, akiért azok is örömmel rászánták a két órát a filmre, akik a pankráció színes világáról mit sem tudnak – mint jómagam.
A történet szerint Saraya Knigtot (Florence Pugh), az angliai Norwichből származó fiatal pankrátorlányt beválogatják a WWE növendéktagozatába, az NXT-be, amivel lehetőséget kap, hogy valóra váltsa élete nagy álmát, hogy profi pankrátor legyen. A gond csak az, hogy ugyanazon a válogatáson, ahol Raya lehetőséget kap, bátyját Zaket (Jack Lowden) kiselejtezik, így a fiú ahelyett, hogy húgával utazna az USA-ba, hogy meghódítsák a WWE arénát, ahogy mindig is tervezték, Norwichben marad, hogy ugyanúgy élje tovább életét, ám immár élete vezércsillaga a WWE főtábla vonzó lehetősége nélkül. Míg a húg egyszerre próbál helytállni a számára ismeretlen és idegen, túl nagy Amerikában, távol a családjától, vívódva a bátyját ért igazságtalanságon, addig a fiú álma elvesztésével kénytelen megküzdeni, miközben fiatal apaként is próbál helytállni. Raya sorsának alakulásával kapcsolatban nem sokat kételkedhetünk, hiszen róla szól ez a film, ám hogy Zak képes lesz-e felállni egy ekkora pofon után, már koránt sem ilyen egyértelmű.
Számomra az év vége abszolút sztárja lett ez a film. Mit sem konyítok ugyan a pankrációhoz – őszintén szólva azóta sem kattantam rá – de a film olyannyira megfogott, hogy egyetlen hónap alatt ötször néztem meg. Nem azért, mert a filmtörténet következő klasszikusát vélem megtalálni benne, hanem mert nagyon és mélyen emberi és mint ilyen, bennem is rátapintott egy pontra. Nomeg – szakmám szerint is igen érdekes, hiszen elhint pár módfelett helytálló életvezetési tippet is.
Igaz történetről van szó. Az élet írta, az élet pedig nagy mesemondó, és Raya/Paige története egyértelműen arra termett, hogy elmondják. Teszik ezt egy – úgy gondolom – hozzá méltó stílusban. Őszinte és kissé pimasz, sokszor humoros is, de képes komolyan venni magát, amikor arra van szükség. Nyíltan beszél a külső-belső küzdelmekről, nem csupán főhősnőnk, hanem a számára oly fontos testvér szemszögéből is, ezáltal pedig igazán és mélyen azonosulhatóvá válnak szereplőink. Könnyű együtt érezni a családközpontú-önmegvalósító, ám családjától elszakított, tehetséges fiatal lánnyal, Rayával, de legalább ilyen jól azonosulható volt Zak karaktere is, aki bár mindent megtesz azért, hogy elérje élete lefőbb álmát, azt elveszik tőle, visszavonhatatlanul, és így, célját vesztve kallódni kezd az életben, miközben gyűlik benne a keserűség és a harag – minden és mindenki, de legfőképp a húga iránt. A húg már-már erőn felül és önmagában kételkedve próbálja megvalósítani a saját és családja álmát, hogy WWE sztár legyen, meg kell küzdenie a tudattal, hogy mesze a saját csoportja fölé került, olyan közegbe, ahol nem igazán ismeri ki magát, nem mozog otthonosan és nehezen találja a közös hangot a társaival, így pedig jól megszokott módszerei sem hozzák meg a várt eredményt. Eközben a báty a helyét keresi összeomlott világában és képtelen látni és értékelni azt, amije van, nemhogy arra rálátna, mit hozhatna ki mindebből. Több ezer kilométer választja el őket egymástól, valójában mégis csak együtt nyerhetnek. Más-más utat járnak be, de mindketten arra a kérdésre keresik a választ, hogy „Mi végre vagyok is én a világban?” S míg ők végigjárják ezt az utat szűk két órában elmesélve – velük együtt éppen mi is léphetünk egyet közelebb a saját, azonos kérdésük megválaszolásához, és ehhez még egy igen hasznos szemléletmódot is közvetít ez az alkotás. Ha – első lépésként – hajlandóak vagyunk elfogadni, hogy ez a film „kalóz, de jó ember” avagy kifejezetten deklarált tanító szándék nélkül sugalmaz hétköznapokban is jól működő tanulságokat. Olyan tanulságokat, amire még maga Stepher R. Covey is rábólintana.
Lényegében, ezért ragadott meg módfelett ez a film, mert ügyesen csal lépre. Az ember leveti magát a kanapéra, hogy kikapcsoljon a világból 2 órára egy „The Rock”-féle laza mozival, és azon túl is kap valamit. Nem csak jól koreografált pankrációkat – és egy kis bepillantást a műhelytitkokba, nem csak stílusosan vágott edző-montázsokat, hanem egy igazán átlagos, egyszersmind igazán különleges család belső világába való bepillantást is, ahol, ha más nem is kiemelkedő, de a szemléletmód-váltásra és változtatásra való képesség mindenképp.
Nem lenne azonban ennyire megragadó ez a film a megfelelő színrevitel hiányában. Ebben pedig színészeink alakítanak igazán nagyot. Ezen a téren Johnsonnak volt egyedül könnyű dolga, hiszen önmagát kellett eljátszania, de hozzá hasonlóan hitelesen voltak képesek megjeleníteni a Knight-család tagjait színésztársai is, akik igazán kitűnő munkát végeztek, mert sikerült átadniuk szereplőinket a megfelelő komplexitásban. Közülük talán a Zaket alakító Lowden volt számomra igazán kiemelkedő, akinek különösebb verbalizáltság nélkül kellett közvetítenie azt, ahogy a fiú átéli élete csalódását, ami szép lassan rátelepszik a szívére és a mindennapjaira, felfalja az örömöt az életében, míg szinte kifordul önmagából és épp csak remélhetjük, hogy visszatalál abba az igazán szerethető karakterbe, akinek a történet kezdetén megismerhetjük, ám hogy átfordítja-e valami ismét, és ha igen, mi lesz az, azt nem lehet sejteni, ahogy azt sem, hogy mi lesz végül élete új értelme, ha mégis csak rátalál. Meglepetést talán itt tartogat leginkább a történet. Természetesen a Rayat alakító Florenc Pughnak sem volt könnyű dolga, még ha az ő történetszála valamivel kiszámíthatóbban alakul is, mert árnyalt színészi játékra volt szükség ahhoz, hogy igazán érthetővé tegye, mi mindent kellett megfejlődnie Rayanak és hol kellett a saját belső ellenállásait és kétségeit legyőznie ahhoz, hogy végül azzá válhasson, akiről érdemes volt hamvas 27 éves korában filmet forgatni. Leginkább talán itt nyer értelmet korábbi megállapításom, hogy ez a film őszinte, hiszen ahogy a saját könyve fülszövegében minden író szupersztár, egy ma élő, saját területén kiemelkedőt alkotó híresség is megtehetné, hogy a saját életrajzi filmében elbagatellizáltassa a saját részességét a nehézségeiben és küzdelmeiben – de nem ezt teszi. Ettől lesz olyan tanulságos ez a film, annak ellenére, hogy ez a tanulság bizony könnyen csúszik a kóla mellé, úgy van elmesélve, az ereje pedig épp ebben áll.
Úgyhogy ha egy filmet javasolhatok az idei évből az ünnepi évadzáróra a fa alá, akkor ez lenne az. Nem csak azért, mert az igazi katarktikus fordulópont amúgy is a Karácsonkítás során zajlik, és ettől máris épp úgy karácsonyi filmnek számítható, mint a Die Hard, hanem azért is mert a Családi bunyó üzenetét igazán érdemes lassan elévülő esztendőnkből magunkkal vinni az újba és mielőbb kamatoztatni a saját életünkben.
Szerző

-
Szerkesztő
“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.
Korábbi cikkek
Film2021-12-0410 vidám film déli depresszió ellen
Akciófilm2021-08-24Lőpor turmix (2021)
Évadértékelő2021-08-08Lucifer az Újvilágban – 5. évad kritika
Dráma sorozat2021-06-10Lucifer 1. évad – évadértékelő