Jeff Wheeler: A királynő méregkeverője

Hát őszintén megmondom, nem azért vettem ezt a könyvet, mert nagy reményeket fűztem hozzá. Pontosan azért jött haza velem az antikváriumból, mert egy olvasós kihíváshoz kellett egy 350-390 oldalas könyv, és ez olyannak tűnt, ami olvastatja magát. A piros pöttyös könyvekkel amúgy is vegyes tapasztalataim vannak, néha nagyon komplexnek és érdekesnek találtam őket, néhányat viszont kifejezetten nyálas tiniálomként éltem meg. Vajon ez melyik kategóriába esik? Lássuk hát!Történetünk főszereplője Owen Kiskaddon, aki egy hercegi család legkisebb gyermeke. Az apja elárulta a királyt, emiatt a nyolcéves fiúnak a palotába kell költöznie a király túszaként. Eleinte nagyon elveszettnek és gyámoltalannak érzi magát, de ahogy telik az idő, egyre bátrabbá és intelligensebbé válik, hiszen a helyzet megköveteli, hogy minél gyorsabban felnőjön. Hamarosan azonban segítséget kap egy nem várt szövetséges személyében, akit csak úgy emlegetnek, a királynő méregkeverője. A birodalomban úgy tartják, az életet egy bizonyos folyó, a Forrás adja, és vannak személyek, akik emberfeletti képességekkel rendelkeznek, a Forrás kegyeltjei. Owen hamarosan rájön, hogy a király is kegyelt, ahogy új szövetségese is, és ő is csak úgy élheti túl, ha különleges képességűnek tartják.

Be kell vallanom, nagyon pozitívan csalódtam a könyvben. A giccses borító egy igazán érdekes, jól kidolgozott, viszonylag egyszerű, jól érthető történetet takar egy ígéretes világban. Mint tudjuk, személyes mániám a világalkotás, mindig érdekel, milyen kitalált valóságban, helyszínen, társadalmi közegben képzeljük el a szereplőinket, és erről habár nem tudtunk meg nagyon sokat, érdekesnek ígérkezik. Egyszerű „középkorias” sztori, hozzá illő világgal, egy csipetnyi varázslattal.

Ami nagyon tetszett benne, hogy látszott, hogy az író érti a gyerekeket. Egy kisfiú a főszereplő, és az ő szemszögéből is láthatjuk az eseményeket, és ezt a szemszöget sikerült az írónak pont jól megfognia. Sok alkotásban úgy érzem, nem tudnak mit kezdeni a gyerekekkel, vagy teljesen hülyének ábrázolják őket, „hiszen még kicsik” vagy irreálisan intelligens, túlfejlett, szarkasztikus felnőttes humorral pumpálják fel őket, amit megint csak kényelmetlen nézni. Owent viszont az elejétől végéig teljesen elhittem, úgy viselkedik, mint egy kisfiú, pontosan annyira korlátolt, amennyire a korából adódóan lennie kell, de érezhető rajta a „koravénség” is, amit a túsz helyzet erőszakol rá. Szépen látjuk a fejlődését, hogy lesz a védtelen gyerekből nagyon bátor gyerek. Semmi elképzelhetetlen fejlődés, nem ugrik túl nagyot, annyit fejlődik, érik, amennyit el is tudok képzelni.

A másik gyerek szereplőnk, Evie is zseniális, nagyon jól sikerült tartani az egyensúlyt a cserfes kislány és a rettenthetetlen mini hősnő között. Szeretem, amikor kompetens nőket tesznek bele egy sztoriba, és itt érezni lehet, hogy habár Evie ténylegesen egy „sidekick”, azért igenis magában is van szerepe, egyedül is egy teljes karakter, csak történetesen Owennel akad össze a sorsa.

Akit nem értettem teljesen, az maga a királynő méregkeverője, nekem túl egyszerűre és sablonosra sikerült a személyisége, de a sztorija neki is nagyon tetszett. Ennél többet nem szeretnék róla mondani, hogy ne spoilerezzek itt senkinek.

Habár nem lett a kedvenc világom, és nem érzem úgy, hogy nagyon sok kötetet el akarnék olvasni ebből a sztoriból, igazán kellemes meglepetés volt, végig érdekes, egyszer sem unalmas, jól kidolgozott sztori. Inkább fiataloknak való, lehet, mostanában nekem több drámára meg szenvedésre van szükségem itt a nagy büdös felnőtt életben, de attól még igazán kellemes kis könyv.