Nehéz helyzetben érzem magam ezzel a könyvvel kapcsolatban, mert nagyon mélyen megérintett, nagyon szeretnék írni róla, de egyszerűen olyan szinten felkavaró volt az, amit az oldalakat olvasva kaptam, hogy még mindig, napokkal később sem ülepedett le igazán a történet…
Nagyon szeretem a mély, tartalmas, figyelemfelkeltő és komoly, sok esetben akár tabunak is számító eseményeket feldolgozó műveket. Nem véletlenül kedveltem meg Szaszkó Gabriella: Maradj velem (Pennington-testvérek trilógia) vagy Ito Projekt: </Harmónia> című kötetét. Szeretem azokat a könyveket, amelyek nem hogy felpofoznak olvasás közben, de egyszerre megdöbbentenek, együttérzést váltanak ki, és nagyon, de tényleg olyan igazán elgondolkodtatnak. Azokat, amelyekről akár hónapokkal, sőt évekkel később is képes vagyok beszélni és mindig egy újabb és újabb gondolatot képesek a felszínre hozni belőlem.
Nos, Kira Poutanen első írói alkotása, A csodálatos tenger pedig jó eséllyel pályázik erre a szerepre, mert egy olyan témával foglalkozik, amiről az emberek többsége igen keveset tud, és ennek következtében sajnos sok félreértés is övezi a témát, ami nem más, mint az evés- és testképzavarok igen széles skálája.
Sajnos az emberek nagyobb százaléka az evészavar vagy testképzavar szavak hallatán legyint egyet, mert nem tudják, hogy ez mennyire egy szerteágazó és súlyos probléma. Nem tudják, hogy sokkal mélyebben gyökerezik a gond annál, hogy az ember étvágytalan és hogy mást lát a tükörben, mint a többi ember.
Julia, történetünk főszereplője egy okos, aranyos, ambiciózus tizenöt éves tinédzser leányka Finnországban. Az ő elbeszélését követhetjük végig naplóregény formában arról, hogy mi történt vele nagyjából egy év alatt, hogyan kerítette hatalmába a betegség, hogyan élte azt meg, és végül hogyan indult el a gyógyulás útján. Julia a táplálkozási zavarok egyik igen alapvető és egyben alattomos típusával került közelebbi kapcsolatba, mégpedig az anorexia nervosával, amely főleg ezt a fiatal korosztályt képes hatalmába keríteni.
Az anorexia nervosa nem játék, nem szabad rá legyinteni és főleg nem arról szól, hogy ott az a fiatal egyszerűen csak vékonyabb szeretne lenni, de valahol átesik a ló túloldalára. Persze ez látszik kívülről, de valójában az anorexia nervosa egy ennél sokkal súlyosabb pszichés betegség, amely nem merül ki egyszerűen a fogyókúra túlzásbavitelében. És ez a történet a betegség ilyen mélységére valami fantasztikus módon rávilágít.
Adott ugyanis egy család: anya, apa, három gyermek (egy nagylány és két kisebb fiú). Tökéletes családmodell. Hát persze, ahogy azt elképzeljük. Kirakat modell, semmi más, és ahogy az olvasó halad előre és hámozza le a történet rétegeit, ez egyre inkább nyilvánvalóvá válik. Anya elnyomásban él, szinte jó hogy nincs leírva szó szerint, hogy „Örülj, hogy a konyhában lehetsz és enni adhatsz a családodnak, miután hazajöttél a munkából.”. Apa erősen hímsoviniszta karakter, teljesen eltelve a saját érdemeivel, és akárhányszor szó van róla, akkor vagy a kanapén pihen, vagy éppen arról beszél, hogy mennyit dolgozik. Az egyszer felbukkanó nagypapa konkrétan semmibe veszi a nagymamát, sőt még le is degradálja elég rendesen. A másik(?) nagymama, akitől szinte csak azt lehet hallani, hogy „Milyen jó, Julia, hogy ilyen nagy vagy és tudsz segíteni anyádnak.”. A két kisebb fiúgyereknek szinte a minden IS meg van engedve, és akkor a végére ott van egy nagylány, akire nem csak otthon nehezedik nyomás, hanem egy olyan környezet veszi körül az iskolában is, amitől brutális megfelelési kényszer alakult ki benne. A tornatanártól azt hallani nap, mint nap, hogy szépnek és vékonynak kell lenni. Kérdem én, mégis milyen tanár az ilyen? Nekik kéne a legjobban tisztában lenniük azzal, hogy egy fejlődő szervezetnek szüksége van a megfelelő táplálékra és nem arra, hogy testét-lelkét sanyargassa. Az osztályfőnöktől folyamatosan megkapni, hogy nagyon rá kell erősíteni erre a tanévre, mert következő évtől középiskolába mennek. Az osztálytársaktól a folyamatos „Mit írtál ehhez a ponthoz?”, „Te tudtad ezt a választ?”, „Neked hány pontod lett?”, „Hogy tudod megenni azt, hiszen tele van cukorral?”, „Én csak salátát eszem!” stb. mondatok egy folyamatosan fenntartott versenyhangulatot teremtettek. Ez a környezet, ami nem hogy nem egészséges, de egyenesen katalizátora volt a betegség kialakulásának, engem olyan szinten dühített, hogy szívem szerint beugrottam volna a történetbe, jól felképelem a karakterek 90%-át és utána elmagyarázom nekik, hogy miért nem jó, amit csinálnak. És akkor ez még csak a szűkebb környezet. Ahogy haladtam előre a történetben egyre inkább kirajzolódott, hogy nem csak ez játszott közre Julia állapotának kialakulásában, de a világból hallható és olvasható nőkkel történt dolgok (elnyomás, kihasználtság, erőszak stb.) is hozzátett még egy jó nagy lapáttal.
Ez a betegség nem egy túlzásba vitt fogyókúra. Ez a betegség válasz a környezet hatásaira, egyfajta brutális megfelelési kényszer, a tökéletességre törekvés, hogy majd én megmutatom, hogy ki vagyok, jó vagyok, jobb vagyok, és igenis felettetek állok. Közben pedig a beteg, ahogy Julia is, folyamatosan sanyargatja magát, kialakul egy elferdült énképe, sosem lesz elégedett önmagával, a teljesítményével, és konkrétan gyűlöli önmagát. Ha nem figyelünk oda, de úgy isten igazán, akkor nagyon könnyű nem észrevenni a problémát, hiszen a betegségben szenvedők, egyrészt nincsenek tisztában a saját betegségükkel, és fantasztikus módon képesek kijátszani a környezetüket, hogy minél később derüljön fény az adott helyzetre. Igen, Kira ezt is leírja a történetében, de talán azért nem fejti ki részletesen, mert esetleg nem akar a betegségre fogékony olvasóknak ötleteket adni. Ha valaki utána olvas a témának, akkor azt tapasztalhatja, hogy a betegségben szenvedők meglepő módon képesek palástolni az állapotukat.
De talán ennyi elemezgetés elég is lesz a cselekményről és arról, ami mögötte van. Ezúton szeretném megköszönni a Sztalker Csoportnak, hogy ezt a remek alkotást kihozta Poketes kiadásban. Ha nem így lett volna, azt hiszem, hogy egy ilyen fantasztikus művel kevesebbet olvastam volna.
És nem csak azért írom, mert engem letarolt a történet, bekúszott a bőröm alá, hanem azért, mert Poutanennek remek stílus adatott. Ne felejtsük el, hogy ez az első könyve, ráadásul önéletrajzi ihletésű, de természetesen mégis fiktív. A fogalmazás annyira az olvasóhoz szól, amennyire csak lehet, közben pedig valami fantasztikus mondatokat használ. Ahogy Julia a tengerhez hasonlítja az állapotát, ahogy ezt Kira megfogalmazta, egyszerűen gyönyörű.
A kötet szerkesztése is nagyon találó. Ez a sztori így, naplóregényként a legátütőbb, hiszen így a legszemélyesebb, így érzi az olvasó, hogy egy nagy titokba lett beavatva. Így érzi, hogy egy segélykiáltást olvas éppen, és talán ez lehet az is, amivel a legkönnyebben felnyílik az ember szeme a betegséggel kapcsolatban.
Még pár gondolatomat, hadd osszam meg veletek a címválasztásról. Említettem, hogy Julia a tengerhez, a tengerben való elmerüléshez hasonlította az állapotát. A kötet jó 85%-ban egyszerűen borzalmasnak tartottam a csodálatos jelzőt a címben. Hát mégis, mondja meg nekem valaki, hogy lehet csodálatos egy ilyen tenger? Aztán amikor Julia rálépett végre a gyógyulás útjára, elkezdtem másképp látni én is a címet, és a legvégére pedig megértettem, átéreztem a választás okát, és kijelenthetem, hogy igen, valóban ez egy jó választás. Hiszen mégiscsak csodálatos ez a tenger.
Összességében, ha nem is tenném kötelezővé ezt a történetet önálló olvasásra mondjuk az iskolában, mindenképp felvenném a tantervbe valamilyen úton-módon, hogy eljusson a fiatalokhoz (nem csak a lányokhoz, a fiúkhoz is), hogy tudják nincsenek egyedül, hogy nem szégyen azt mondani „Ez most sok, pihennem kell!”. És a szülőknek is tudniuk kell, hogy attól, hogy a gyermek már kamasz és sok mindenben önálló, bizony attól még mindig gyerek és kell neki a háttértámogatás. Ne tessék kezdetben elbagatellizálni, hogy kevesebbet eszik, ez egy valós és súlyos probléma.
Túl nagy a nyomás mindannyiunkon, de olykor meg kell állni, körülnézni és észrevenni egymást, a bajt, és segíteni, mert együtt tudunk előrébb jutni.
Szerző
