Avagy a széria, ami iránti lelkesedésem elég gyorsan szkepticizmusba csapott át.
A Mixed-ish az ABC-n futó, egy felső középosztály-beli, fehér környéken lakó fekete család mindennapjait bemutató Black-ish (ami itthon Feketék Fehéren címen fut) legújabb spin-offja, ami a matriárka, Rainbow (felnőttként Tracee Ellis Ross, gyerekként Arica Himmel) gyerekkorát dokumentálja a nyolcvanas években. Bow egészen tizenkét éves koráig, 1985 nyaráig nem ismer mást, csakis tökéletes nyugalmat és harmóniát — mivel a családja egy hippi kommunában lakik. Amikor azonban a kormány feloszlatja a kommunát, Bow és családja, szülei Paul (Mark-Paul Gosselar) és Alicia (Tika Sumpter), valamint testvérei, Johan (Ethan William Childress) és Santamonica (Mykal-Michelle Harris) kénytelen a kertvárosba költözni, gazdag nagyapjuk, Harrison (Gary Cole) egyik házába. Ez persze fenekestül felforgatja Bow életét, hiszen míg a kommunában nem létezett olyan, hogy „rassz”, addig a való világ szinte mással sem foglalkozik. Ez pedig különösképpen érinti a kislányt, hiszen az apja fehér, míg az anyja néger, így Bow hirtelen kénytelen a bőrszíne alapján definiálni magát, miközben igazából egyik csoportba sem tartozik, mindezt ráadásul egy olyan évtizedben, amikor még nem sok kevert rasszú gyerek élt.
Nem kertelek, az sorozat első pár részét gyakorlatilag imádtam: az egyes történetek gyönyörűen dolgoztak az alapkoncepcióval, Bow és testvérei identitás-keresésével, miközben humor-fronton sem okoztak csalódást. Johan és Santamonica valami rettenetesen cuki, Arica Himmel ügyesen viszi a vállán a történetet, a szülők is szimpatikusak, míg az ő viszonylagos egyensúlyukat remekül ellensúlyozta a tipikus „idősebb fehér férfi” nagypapa és Alicia nővérének, „büszke, harsány fekete” Denise (Christina Anthony) szélsőségessége. Ami az üzenetet illeti, külön tetszett például az afro hajnak és státuszának szentelt epizód — hogyan ápolják a hajukat a fekete nők? Mennyiben behódolás az a fehér kultúrának, ha egyenesítik? Mi a helyzet a parókákkal? Kövessék a divatot, vagy legyenek önmaguk? Vagy ha már itt tartunk, az előtt is le a kalappal, hogy a széria rögtön azzal nyit, hogy bemutat egy családmodellt, ahol az anya a dolgozó ügyvéd, az apa pedig a háztartásbeli — ami főleg kirívó volt a nyolcvanas években.
Viszont minden pozitívuma ellenére elég hamar felmerült bennem a kérdés, hogy vajon meddig lesz képes a széria hihető, kellemes, nem szájbarágós módon dolgozni az alapkoncepciójával. Hát, mint ahogy az kiderült: nem sokáig. Míg csak a hatodik résznél tartunk, viszont már most kezd kicsit sok lenni a „nem vagyok se fekete, se fehér, és ez gáz, de azért keresem magamat, mert egy személy vagyok, nem egy szín.” Pontosabban az kezd sok lenni, hogy miden fő konfliktus erre a kérdéskörre épít, ami miatt végül folyamatosan ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel, amikre aztán ugyanazokat a válaszokat kapjuk, és ez már most kezd unalmas lenni.
És ha ez még nem lenne elég, sajnos a sorozat máris ellentmond magának. Mert bár ugye a cél az lenne, a cél az lenne, hogy Bow megtalálja az arany középutat, a narratíva máris eldöntötte, hogy ő bizony csakis a feketék mellé fog állni. Amivel alapból nem lenne baj, csak 1, eredetileg nem ezt ígérték és 2, a történet néhol nem szimplán pro-fekete, hanem egyenesen anti-fehér.
Erre két, eléggé felkavaró példát is tudok mondani a legfrissebb, halloweeni részből. Miután Alicia elég rémisztő dolgokat hall arról, hogyan is folyik mostanában a halloween (borotvapenge a rágóba rejtve, stb.), úgy dönt, nem engedi el a gyerekeket csokit gyűjteni. Paul, aki imádja az ünnepet, mindenképpen el akarja érni, hogy a gyerekek elmehessenek, és, miután beszél erről Denise-szel, elég botor módon arra a következtetésre jut, hogy úgy tudja elhessegetni felesége félelmeit, hogyha megijeszti őt (mert majd az egyik félelem kioltja a másikat). Ezért álarcot húz, mint egy horror-film szereplő, és ráront az éppen hazatérő családra. Alicia azonban ahelyett, hogy megijedne, rögtön ösztönből nekitámad férjének, a padlóra löki és rugdosni kezdik—amihez aztán Denise is csatlakozik, bár ő tisztában van vele, hogy a „támadó” valójában Paul. A magyarázata? „Sosem hagyom ki az alkalmat, hogy megrugdossak egy fehér férfit.” Gyerekek, ismételjétek utánam: az erőszak, főleg ha így vagy úgy bőrszín is kapcsolódik hozzá, sosem vicces.
Mindeközben az iskolában három népszerű, fehér lány megkéri Bow-t, hogy csatlakozzon az ő csoportos jelmezükhöz: a népszerű szitkom, a Facts of Life négy főszereplőjének akarnak beöltözni, akik közül az egyik, természetesen fekete. Bár mindenki felhívja rá Bow figyelmét, hogy a lányok nem személyként, csak egy bőrszínként tekintenek rá, ő elhatározza, hogy kihasználja a lehetőséget arra, hogy megmutassa a fehér és fekete lányoknak, hogy igenis lehetnek barátok. Ez persze balul sül el, mikor kiderül, hogy a fehér lányok valóban lenézik a feketéket, és Bow-t is csak azért hívták, mert „ő nem olyan, mint a többi”, vagyis nem annyira fekete. Ezzel alapból még nem is lenne baj, csakhogy a narratíva kizárólag a fehér lányokat mutatja negatív fényben, miközben az a fekete lány, akit Bow megpróbált bemutatni nekik, szintén kifejezetten bunkó volt velük, és így végül kettőn állt a vásár. Így hát a végén a tanulság az, hogy a fehér lányok rosszak, sekélyesek, rasszisták, és nem lehet őket nevelni, ahelyett, hogy mondjuk az lenne, hogy mind a két fél rendelkezik előítéletekkel, de ezek túlléphetők, ha hajlandóak vagyunk kicsit nyitottak lenni.
Összességében tehát míg a Mixed-ish-ben van potenciál, és a szereplőgárda is nagyon szimpatikus, sajnos erősen kételkedem benne, hogy elég szufla lenne az alapkoncepcióban ahhoz, hogy sokéig kitarthasson a széria. Ami azért kár, mert a sorozat a szájbarágás és ugyanazon körök sokadszori lefutása mellett nagyon jó kérdéseket is feltesz.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
