Oldal kiválasztása

Nagyon vártuk már az új Hellboy filmet a szerkesztőségünkben, a szereplőgárda, a plakátok, a 18-as karika és az előzetes után pedig még inkább vártuk. Aztán megnézte Lia moziban, és elmesélte, hogy számtalan néző felállt a székből és otthagyta a vetítést – persze én csak legyintettem, hogy „ugyan, annyira nem lehet rossz, biztos gyengék voltak” –, én pedig legszívesebben elhagytam volna a saját kanapémat, és egyúttal az univerzumot is!

Figyelem, erősen spoileres írás!

Hellboy (David Harbour) apja, Bruttenholm professzor (Ian McShane) irányítása alatt régóta küzd az emberekért és gyilkolja halomra a démonokat, szörnyeket és egyéb teremtményeket. Azonban egyre több jel mutatkozik arra, hogy közeleg az Apokalipszis, amiben Hellboynak is komoly szerepe van, meg egy árulásnak, három óriásnak, egy halhatatlan boszorkánynak, néhány ládának, egy vérző fának és az Artúr-mondakörnek.

A film ugyan rendelkezik pár pozitívummal, de ez erőteljesen eltörpül a negatívumok hada mellett. Hellboy mint karakter szuper, Harbour nagyon ügyesen hozza, a káromkodások és beszólások pedig egyszerűen pazarok – komolyan, ilyen őszintén és jól eltalált káromkodást még a Deadpool sem tudott hozni, pedig az nagyon ott van! Milla Jovovich-ot imádtam a halhatatlan Nimue boszorkány szerepében, az elején kicsit olyan volt, mintha Alice-t látnánk zombiként a Resident Evilből, de nekem ez nagyon bejött. A filmben látott CGI-ra sem lehet panasz, Hellboy teljes megtestesülése pedig egy igazi élmény volt.

A legrosszabb, hogy a Hellboy igazán jó is lehetett volna, de egyszerűen meg sem próbált az lenni, ha a CGI-al felturbózott és egyben undorító szörnyek helyett inkább az írók kaptak volna több pénzt, akkor egy értelmes és okos akció-horrort kaphattunk volna. A történet szó szerint darabjaira hullott, amit az indokolatlan mennyiségű flashback csak tovább rontott: de tényleg, minden egyes szereplőnk hátterét megcsodálhattuk egy visszaemlékezésben, amit persze el is lehetett volna mondani.

A film szó szerint undorító, értem én, 18-as karika és hasonlók, tök jó hogy folyhat a vér és lehet káromkodni, de miért kell egy percen keresztül egy lógó szemgolyót néznem? De még ennél is undorítóbb volt Baba Yaga ábrázolása – magyarul a Vasorrú bába –, aki a kelet-európai kultúrkör igen meghatározó alakja, de itt lesmárolta egy szemért cserébe Hellboyt, így pecsételve meg egy megszeghetetlen ígéretet, ami amúgy nem volt hatással a történetünkre. A szörnyek, óriások és miegymások ábrázolása egyszerűen undorító, semmi koncepció nincs bennük, csak sokkolni akarják a nézőt. Egyedül a pokolból feljött szörnyeknél látszódott valamiféle hozzáértés, de szerintem azokat echte Guillermo del Torótól nyúlták le.

Hőseink nem cselekszenek, csak reagálnak, nem jönnek maguktól rá semmire, csak küldik őket: Hellboyt csak küldözgetik ide-oda, de ő magától nem jön rá semmire, hősünk végig passzív, és azon túl, hogy lever mindenkit, valójában nem tesz semmit hozzá a történetünkhöz. A boszorkányt több okunk lenne főszereplőnek hívni, hiszen ő legalább tesz dolgokat, persze ő sem sokat, de pont eggyel többet, mint Hellboy.

A Hellboy film egyszerűen mindenhonnan lopott: az elején úgy éreztem magam, mint egy Sailor Moon epizódban, de beköszönt a medvedisznóember a South Parkból, akadt egy Predátoros jelenet, némi Resident Eviles felhang, és amikor Hellboy küzdött az óriásokkal nekem Shrek várban produkált verekedős jelenet jutott szembe.

Szomorú vagyok és csalódott, ugyanakkor azt hiszem kezdem érteni miért csinálunk ilyen reboot/remake-eket: mert a korábbi filmeket sokan nem kedvelték, de ha csinálunk újat, ami rosszabb, akkor máris szeretni fogják – és itt most rád is nézek kedves Fantasztikus Négyes!

Szerző

Catleen
Catleen
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.