Pár napja olvashattátok értékelőmet Körmöndi Brigitta Tímea: A vak nő, aki látott című könyvéről. A téma kemény, de ezzel együtt érdekes is. Ha szeretnétek többet megtudni a könyvről és az írónőről, akkor itt a remek alkalom, most a vele készült interjú következik.
Kedves Brigitta, köszönöm, hogy elfogadtad felkérésemet az interjúra. Mesélj, kérlek egy kicsit magadról. Mivel foglalkozol, amikor nem történeteket írsz?
Én köszönöm, hogy érdeklődsz a munkásságom iránt. A civil foglalkozásom messze nem olyan érdekes, mint a történetmesélés. Közbeszerzési jogi szakértőként és médiafigyeléssel keresem meg a kenyérre valót. Emellett imádok festeni, rövid és egész estés filmek forgatókönyvét írni és persze a regényírás szerelmese vagyok.
Mikor fogalmazódott meg benned a gondolat, hogy szeretnéd a nagy közönség elé tárni a benned rejlő történeteket?
Imádom a meséket, mesefilmeket, negyvenkét évesen is gyerek maradtam. Azonban a mai mesék nem az én ízlésemnek valók, így egy nap, mikor a strandon áztattam magam, eldöntöttem, hogy írok magamnak egy saját történetet, egy saját mesét, ami csak az enyém. Mikor az első könyvembe belefogtam, az írás minden percét imádtam, és ez megmaradt, imádok írni a mai napig.
Engem álmok, célok hajtanak előre. Valamiért mindig a magasba török, hogy elérve és megszerezve azt, az életemnek értelmet adjak. Ez irányított a művészet felé, ezért akarok maradandót adni, mert a fizikai testem egy darabjából, és a szellememből is hátra szeretnék hagyni valamit az utókor számára. Ez az oka, hogy a nagy közönség elé léptem, és mint minden alkotó ember, én is vágyom az elismerésre.
A vak nő, aki látott című köteted tehát nem az első, ami kikerült a kezeid közül. Mesélnél, kérlek a Publionál kiadott Fabatkó címet viselő mesédről? Honnan jött az ötlet ehhez a meséhez?
Fabatkó, akit száműzött a mesevilág, igen ez egy régi történet. Érdekes, hogy szóba került, mert az újabb, átdolgozott változata nemrég került a szerkesztőhöz, és új borítót is kapni fog a könyv. Reményeim szerint az átírt és „új ruhába öltöztetett” fantasy mesém az Ágenda Kiadó gondozásában hamarosan megjelenik, és kapható lesz. Nagyon szeretnék valamilyen érdekes történetet mesélni arról, hogy honnan jött az alapötlet, de sajnos nem tudok. Ez a sztori is abból építkezett, hogy imádom a meséket, és szeretek az én ízlésemnek való történeteket kitalálni.
Olvastam egy értékelésben, hogy aki szerette A végtelen történetet, annak jó eséllyel tetszeni fog Fabatkó is. Engem az érdekelne, hogy Te melyik korosztálynak ajánlanád leginkább?
9-12 éves gyerekeknek ajánlanám ezt a könyvem, de szerintem, felnőtteknek is szórakoztató lehet. A regényben a fő szál nem a nő-férfi viszony, hanem népek, társadalmi csoportok eltérő életmódjából, kultúrájából következő különbségek erjesztette feszültségek. Még ha mesekörnyezetben is, mégis éreztetni akartam, hogy nehéz világban élünk, az élet folyamatos döntések elé állítja az embereket, legyenek öregek vagy fiatalok, gazdagok vagy szegények, férfiak vagy nők. Átkerülni vagy kikerülni a mesevilágot körülölelő biztonságot adó és kényelmes burokból, esetleg felvállalni az ismeretlent, és mégis átlendülni új terekre, új kihívások felé? Ez egy olyan emberi probléma, ami szerintem megért annyit, hogy könyvet írjak belőle.
És most térjünk is át A vak nő, aki látott című történetedre. Úgy gondolom, hogy bátor dolog volt ehhez a témához nyúlni, hiszen az emberek nem szívesen beszélnek a fogyatékosság témájáról. Miért pont a vakság mellett döntöttél?
Erről már az engem követőknek meséltem. Ismertem egy szerencsétlen sorsú nyugdíjas házaspárt. A férj számomra ismeretlen szembetegség miatt elvesztette a szeme világát, és rá körülbelül tíz évre az asszony is megvakult. A férj feltalálta magát, és amennyire lehetett teljes életet élt. Az egyébként nagyon törékeny testalkatú asszony képtelen volt elfogadni a helyzetét, az ivásba menekült. Fokozatosan vakult meg, és a teljes vakság után hamarosan meg is halt. A házaspár nem voltak közeli ismerőseim, mégis nagyon megviselt a történetük, végig néztem, ahogy leépülnek. Lehetséges, hogy ezt a regényemet azért írtam, hogy fel tudjam dolgozni a tragédiájukat. De ezen én is csak így utólag gondolkoztam el.
Tudatosan, tervezve ágyaztad bele a fantázia világot a történetbe, vagy esetleg volt egy pont, amikor úgy érezted, hogy ebbe az irányba mozogva sokkal jobb lehet a végkifejlet?
A fantázia világ tudatosan lett beépítve a történetbe. Az én Melániám mentálisan sérült, és a történet végére szellemileg fokozatosan leépül. Egyenes út vezetett hozzá, hogy kitalált magának egy alternatív világot, ahol minden lehet, ami a valóságban nem, és mindent elérhet, ami a számára egyébként a fogyatékossága miatt szerinte elérhetetlen lenne.
Volt a történetnek olyan része, amellyel nehezebben boldogultál? Amit nem a leggördülékenyebb volt megírni?
Nagyon ritkán van ilyen problémám. Általában csak egy-két oldalas cselekményvázlatot készítek, hozzátéve, hogy magamban akár két hónapot is gondolkodok egy-egy történeten. Aztán leülök, és írok. Ha elkészültem az első oldallal, onnan már minden nagyon könnyen megy, mert a karakterek elmesélik nekem a saját történetüket, nekem csak annyi a dolgom, hogy leírjam. Írás előtt igen, de közben soha nem görcsölök, nem akadok el.
Ha jól tudom, van még egy idén, szintén az Ágenda kiadónál megjelent könyved, amely igaz történet alapján íródott. Mesélnél egy kicsit a Bentlakás a pokolban című kötetről?
A párom mostoha nagyapjának a történetét mesélem el, persze a valóságot kicsit kiszíneztem. Ez a regényem szerintem az eddigi legértékesebb írásom, rendkívül büszke vagyok rá. Az írást két év nagyon komoly kutatómunka előzte meg. A Vak nő, aki látott könyvemet inkább nők szerethetik, míg a Bentlakás a pokolban című második világháborús kalandregényemet, egyértelműen férfiaknak ajánlom. A nagyapát sorsa kényszerítette bele, hogy bár magyarnak született, mégis a háború alatt német hírszerzőként szolgált maga és a családja védelmében. Képzeld el, arról, hogy ő kém volt, még a családja sem tudott, csak halála előtt pár évvel mondta el a történetét, és mutatta meg az írásos bizonyítékokat. Megtiszteltetésnek érzem, hogy írhattam ennek a rendkívül erős és intelligens embernek az életéről.
A nagyapa nagyon érdekes ember volt. Úgy érzem a háború végére megszerette a németeket, sőt ki merem jelenteni, hogy jobban kedvelte őket, mint a magyarokat. De ennek súlyos oka volt. Ahhoz, hogy ezt megérthessétek, el kell olvasni a regényt, mert szerintem így tudjátok kellően átérezni, hogyan sodródtak akkor az emberek a háború okozta vérzivatarban. Az én regényem azért nem egy szokványos háborús kalandregény, mert az volt a célom, hogy a német hadseregnek, a háborúnak egy teljesen más oldalát mutassam be.
Lehet esetleg tudni már a következő projektről valamit?
Igen. A téma megint kemény, egyfajta szórakoztató társadalomkritikán dolgozom, jövő tavasszal várható a megjelenése. A szereplők tinédzserek, és a téma a népszerűség hajhászás. Ez egy olyan történet, ahol a karakterek semmilyen eszköztől vagy módszertől nem riadnak vissza, mindenáron törekednek a középiskolában a népszerűség megszerzésére. A történet címén még kínlódom, a munkacíme az, hogy: Lájkold, oszd meg, kövess! Már előre látom, hogy ez a történetem nagyon megosztó lesz. Sokan fogják szeretni, de tudom, hogy sok kritikusom is akad majd.
Van olyan, vagy vannak olyan írók, akiknek a munkássága kifejezetten nagy hatást gyakorolt rád?
Stephen King, imádom. Tudom, hogy egy írótól elvárható lenne, hogy klasszikus, nagy íróink nevét említse példaképként, de én Stephen King rajongó vagyok, nem tehetek róla, nagyon kedvelem.
Brigitta, nagyon szépen köszönöm ezt a tartalmas beszélgetést, és minden jót kívánok a jövőre nézve.
Remélem élveztétek Ti is az interjút, ha pedig szívesen elolvasnátok Brigitta történeteit, akkor az interjúban említett kiadók oldalán megtalálhatjátok a könyveket.
Szerző
