Bevallom, kicsit féltem ettől a filmtől — főleg miután rengeteg kritikát láttam, amiben „feleslegesnek” titulálták a széria eme mozis folytatását. De tudjátok mit? Nem volt felesleges. Nem, az én kicsi lelkemnek speciel pont az kellett, hogy két órán keresztül bámuljam a mozivásznat, amin az angol nemesség flancos tagjai, a modernizációra fittyet hányva, éppen flancos dolgokat művelnek, és teszik ezt a lehető legnagyobb udvariassággal.
Jó, azt azért tisztázzuk, hogy tényleg nem nagy szám a történet — a kritikusoknak abban igaza van, hogy egy kicsit tényleg olyan az egész, mint anno a másfél órás karácsonyi különkiadások. Van egy kataklizmaként működő esemény — a királyi pár országjáró körútjának keretein belül egy éjszakára megszáll Downtonban—, ami aztán számos kisebb történetszálat indít be. Előkerült egy távoli rokon, Lady Maud Bagshaw (imelda Staunton), a királynő udvarhölgye, akivel az özvegy grófné (Maggie Smith) egy ideje már fasírtban van, mivel a kedves rokon nem az ő fiára akarja hagyni a vagyonát (persze, mint később kiderül, erre jó oka van). Branson (Allen Leech) belekeveredik egy cselszövésbe, aztán rámosolyog a szerelem. Lady Edith (Laura Carmichael) a fellegben jár, mivel várandós, boldogságán viszont csorba esik, mikor kiderül, a király elvárja, hogy férje, Pelham márkija (Harry Haddon-Paton), elkísérje a trónörököst egy hosszú afrikai útra. A downtoni személyzet mellőzve érzi magát, mikor a házat megszállják a király család saját szolgái, de a talpraesett cselédsereg hamar megtalálja a módját, hogyan bizonyítson, miközben Thomas (Robert James-Collier) nagyon is közös hangra talál a király öltöztetőjével (Max Brown). És… hát. És még sok dolog történik.
Szóval igen, a film nem állította magát nagy kihívások elé: a cselekményeknek egy pillanatra sincs nagy tétje, maximum annyi, hogy a királynőnek nem fog ízleni a vacsora. De talán pont ez annyira jó az egészben: két órára elfeledkezhetünk az élet valódi, súlyos problémáiról, és foglalkozhatunk inkább azzal, hogy egy csapatnyi royalista szolgáló hogyan éli meg, hogy egy levegőt szívhat a királlyal, miközben munkaadóik is megküzdenek a maguk apró-cseprő gondjaikkal.
A másik nagy előnye ennek a viszonylag súlytalan történetnek az, hogy így a készítők a nagy csavarok helyett foglalkozhattak a részletekkel. (és itt jutnak eszembe olyan dolgok, mint például a nyugati versus keleti történetmesélés, vagyis hogy nem feltétlenül a cél, hanem az odavezető út a fontos, márpedig itt igazából az út volt a fontos.) És a részletek gyönyörűen ki is vannak dolgozva. Csak egyetlen példát hadd hozzak: ott van Branson és Lady Bagshaw komornájának, Lucynek (Tuppence Middleton) az esete. Abban a pillanatban, hogy ez a két karakter találkozik, rögtön lehet tudni, hogy itt románc lesz. Szó szerint borítékolható a dolog az első pillantástól kezdve. Azonban ettől függetlenül kettejük interakciói olyan jól meg voltak koreografálva ebben a merev társadalmi szokásokkal aláfestett világban, hogy
mikor először megfogták egymás kezét, nekem szó szerint elakadt a lélegzetem. Nem vicc. De ha már a részleteknél tartunk, meg kell, hogy említsem a humort is: az özvegy grófnénak minden egyes szava kincs, eszmecseréik Lady Mertonnal (Penelope Wilton) haláliak, és az udvari szolgálók ellen összeesküvő downtoni személyzet is imádnivaló.
Nem fogom tovább húzni a szót: felesleges lett volna elkészíteni ezt a filmet? Nem hiszem, viszont az tény, hogy van a dologban, csak úgy, mint a downtoni életben, egy jó nagy adag dekadencia. Ettől függetlenül, ha valaki szerette a sorozatot, akkor ezt is imádni fogja, és külön örülni fog neki, hogy a mozivásznon találkozhat újra a szereplőkkel.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
