Ha valami elmondható Anne Rice könyveivel kapcsolatban így első pillantásra, az biztosan az, hogy szemet gyönyörködtető borítókat kaptak az újabb kiadások. Korábban írtam már A múmiáról illetve az Új vámpírtörténetekről és mindegyik borítójával első látásra szerelembe estem.
Ami pedig a beltartalmat illeti, nos ugyan hullámzó a kapcsolatom Rice-szal, a Lestat, a vámpír azonban letarolt és nagyon megszerettem a történetet.
Most pedig elérkezett az idő, hogy végre írjak a kultikus Vámpírkrónikák sorozat egyik kötetéről. Még ebben a percben is próbálom csokorba rendezni a gondolataimat, pedig már több napja letettem a könyvet. Ritkán érzem úgy, hogy rengeteg mindenről szívesen mesélnék a sztorival kapcsolatban és emiatt jobbra-balra cikáznak a gondolataim, de egy-egy könyv bizony kiváltja belőlem ezt az érzést. Többek között A. M. Aranth: Oculus című kötete is ilyen volt. Ez valahol jó is meg nem is. Egyrészt jó, mert nagy hatással volt rám, másrészt annyira nem jó, mert általában ilyenkor egy katyvasznak érzem, amit leírok.
Szóval valahol ott lenne érdemes kezdenem talán, hogy még általános iskolás kölyök voltam, mikor láttam az Interjú a vámpírral (1994) című filmet, amely olyan neveket sorakoztat fel, mint Brad Pitt, Tom Cruise, Kirsten Dunst, Christian Slater vagy épp Antonio Banderas. Évekkel később pedig, középiskolásként láttam a következő adaptációt, a harmadik kötet alapján készült filmet, A kárhozottak királynőjét (2002). Az első találkozás is mély nyomot hagyott bennem, pedig nem igazán mondhatom, hogy gyerekfejjel értettem mindent, de a középsulis élmény olyannyira beleette magát a lelkembe, hogy én már a nagy vámpírőrületet megelőzően is érdeklődtem e természetfeletti lények iránt.
Ennek ellenére, mégis jóval később olvastam az első Anne Rice könyvemet, konkrétan 2016. decemberében vettem kezembe az Interjú a vámpírralt. Az a történet a földhöz szegezett, összetört, mégis valahogy felemelt onnan. Rajongtam Louis karakteréért, míg Lestat se a filmek által, se az első kötet alapján nem lopta be magát a szívembe. Vártam is majdnem három évet, hogy felüssem a következő kötetet. Most pedig azt mondom, hogy bár ne rettentem volna el tőle, bár bátrabb lettem volna, ugyanis az a Lestat, akit mások szemén keresztül és a filmekből megismertem, mintha abszolút nem az a Lestat lenne, aki ebben a könyvben az életéről mesél.
A cselekmény gyújtópontja, hogy címszereplőnk felébred hosszú évekig tartó pihenéséből és mesélni kezd. Megismerhetjük Lestat gyermek- és fiatalkorát, Párizsba utazásának történetét, majd vámpírrá válásának eseményeit. Ugyan ezután nem túl hosszú ideig, kb. 6 hónapig időzik még Párizsban, de olyan sok minden történik ez idő alatt, hogy konkrétan éveknek tűnt olvasás közben. Itt találkozik Armand-nal, akit még tinédzserként változtattak át – az Interjú a vámpírral (1994) film Armand karakterének itt ad is egy jókora pofont, mert Antonio Banderas sehogy sem néz ki benne egy tizenéves fiúnak –, ismeri meg a Sötétség Gyermekeit, majd indul el Gabrielle társaságában felfedezni a világot. Idővel megtalálja azt a személyt, akit régóta keres és ez igen nagy jelentőséggel bír a fiatal vámpír életútja során. Megismerhetjük Marius történetét is, ami egyébként kicsit olyan, mintha egy kisregény lenne belerejtve a kötetbe, végül pedig Lestat szemszögéből olvashatunk egy összefoglalót az első kötet eseményeiről. Lezárásként pedig a cselekmény visszatér a jelenbe, ahol történik még egy s más.
Természetesen a legmélyebben a címszereplőt ismerhetjük meg. Számomra igazán kellemes csalódást okozott, hogy nem azzal az arrogáns, fennhéjázó ficsúrral(?) találkoztam, mint eddig. Bizony egy igen emberi oldalát ismerhettem meg ennek a karakternek, aki kedves, érzékeny, okos, mérhetetlen tudásszomjjal rendelkezik, aki valójában szereti az embereket. És nem, nem csak megenni. Balgaság lenne azt állítani, hogy több mint ötszáz oldalon keresztül nem mutatott a karakter semmilyen fejlődést. Már csak azért is, mert a cselekmény felölel kétszáz évet, szóval határozottan állítom, hogy itt azért akad fejlődés, még úgy is, ha Lestat alapszemélyisége és céljai megmaradtak.
A másik nagyon érdekes, és számomra kedves karakter Marius volt. Persze a Pandora, a vámpír kötetből már ismertem és ott is nagyon kedveltem, így a története csak még inkább elmélyítette ezt az érzést.
Akit viszont egyáltalán nem szerettem meg, az Armand volt. Nagyon kíváncsi leszek az ő kötetére (Armand, a vámpír), hogy mennyiben fog változni a véleményem róla. Hátha fordulok vele is egy 180°-ot, mint Lestat-val.
Anne Rice történetvezetésével egyébként hol így, hol úgy vagyok. Ennél a kötetnél nagyon egymásra találtunk (ahogy szerettem az első kötetet, Pandora sztoriját, de még II. Ramszesz történetét is), míg a Vittorio, a vámpír egyenesen untatott, a Farkasok ajándéka pedig amolyan x volt. Persze jó volt, jó volt, de nem az igazi. Bízom benne, hogy a Vámpírkrónikák további kötetei is legalább ilyen hatással lesznek rám, mint ez a sztori volt.
Azt viszont még el kell mondanom, hogy egészen az Interjú a vámpírral kötet cselekményének felelevenítéséig simán olvasható a könyv önállóan is, ugyanis addig nincs semmi utalás, semmi spoiler a korábbi kötetre.
A kiadásról magáról azt kell mondanom, hogy a Szukits ezen nagyobb alakú könyveit még mindig nem igazán kedvelem. Gyönyörű a borító, tényleg csodaszép kiadás, de ez az ormótlan nagy méret, aminek semmi fogása (kicsi kezem van amúgy is), rettentően kényelmetlenné teszi az olvasását. Mindennapi utazáshoz pedig nem csak a mérete, de a súlya miatt sem igazán ajánlom. Ugyan kisebb, mint egy kódex, de nagyobb, mint egy átlagos könyv. Néha úgy éreztem, hogy inkább a könyvespolc díszének tervezték – ebben az esetben mondjuk telitalálat –, mint olvasásra.
Kivételesen most nem fogom meghatározni, hogy kiknek ajánlani a könyvet, mert van egy kedves molytársam, aki szintén olvassa Anne Rice könyveit. Egy korosztály is vagyunk, mindketten kedveljük ezeket a sztorikat, mégis általában egészen eltérő véleménnyel vagyunk Rice történeteiről. Érdekes élmény, amikor bejelöli valamelyik kötetnél, hogy elolvasta én meg izgatottan várom, hogy hány csillagot ad és mit ír róla, vagy amikor én írom meg a véleményem, vajon mit fog szólni hozzá. Szóval olvassátok el, és meglátjátok, hogy Ti melyik tábort erősítitek.