„Attól, hogy rajtad kívül mindenki hisz valamit, még nem biztos, hogy nem neked van igazad.”
Gabriel Tallent magasra tette a mércét az első könyvével: a Drága kis szívem egy gyönyörűen megírt, brutális és torokszorító történet a családon belüli erőszakról.
Teknőc Alveston kemény lány. Tizennégy éves, és az erdőket járja az észak-kaliforniai tengerparton. Kedvenc helyei, menedékei a patakok, a dagálytavak, a sziklaszigetek, de személyes világa kicsi és veszélyekkel teli: Teknőc zaklatott lelkű, karizmatikus apja bűvöletében és rabságában nőtt fel. Emberi kapcsolatai az iskolára korlátozódnak, de ott sem enged közel magához senkit; néha beteg nagyapjával römizik, esténként pedig apjával együtt készül – a világvégére.
Azután megismerkedik Jacobbal, és először tárul fel előtte egy tágasabb világ: ráébred, hogy otthoni élete se nem biztonságos, se nem fenntartható. Szökést tervez, felhasználva mindazokat a túlélési technikákat, amelyekre apja tanította.
Egyedi stílus, vad természeti környezet: felkavaró és megrendítő olvasmány egy kiemelkedően tehetséges új író tollából, mely megjelenése után azonnal felkerült a The New York Times bestsellerlistájára, fontos irodalmi elismeréseket kapott, és két tucat országban vásárolták meg a jogait.
Őszintén szólva magam sem tudom, hányadán állok jelenleg ezzel a könyvvel, pedig lassan egy hónapja emésztgetem az élményt. Túlzás nélkül állíthatom, hogy valóságos lelki válságba kerültem miatta, és utólag nem is értem, hogy miért pont a nyár legmelegebb napjain olvastam életem talán érzelmileg legmegterhelőbb könyvét. De itt van az ősz, amikor a könnyed limonádék helyett nekieshetünk a nehezen fogyasztható olvasmányoknak. Oké, ezzel én magam sem értek teljes mértékben egyet, de a Drága kis szívem nagyon fontos dolgokról szól, nagyon őszinte, és nagyon megéri elolvasni. Csak legyen kéznél egy kis csoki, hogy életet leheljünk a boldogsághormonokba a megrázkódtatás után.
Az kétségtelen, hogy minden szempontból nagyon jól van megírva. Észak-Kalifornia csodálatos tájai szinte megelevenedtek a szemem előtt, és kimondottan jól esett egy-egy durva jelenet után kicsit kiszabadulni a természet lágy ölére. Imádtam ezt a vadregényes, kicsit zord érintetlenséget. Némelyik leírás egészen természetfilmesen érzékletes volt.
Szerencsére – bár sokszor inkább sajnáltam -, az író a karakterábrázolás terén sem fukarkodott, Teknőc, az apja, Martin és a nagypapa is nagyon jól ki vannak dolgozva. Nagyon nehéz témához nyúlt, az ember általában nem is szívesen olvas családon belüli erőszakról, de le a kalappal előtte, mert a bántalmazó és a bántalmazott fél szemszögét is sikerült tökéletesen megragadnia. Nem sok könyvet olvastam a témában, de gyorsan ki is nevezem a kategória győztesének, én legalábbis e közben éreztem magam a legrosszabbul. Már eleve az omladozó ház, a világvégére készülő apa, a házban lévő sok fegyver, a monoton nap rutin és a folyamatos érzelmi terror olyan nyomasztó volt, hogy azt hittem, sokkal lassabban fogok haladni vele. Még el se jutottunk a fizikai bántalmazásig, és már teljesen kikészített.
Borzasztóan sajnáltam Teknőcöt, amiért ilyen körülmények között kell felnőnie, és szörnyű volt azzal szembesülni, amikor látszott rajta az apja hatása, amikor úgy gondolkozott másokról – vagy éppen saját magáról – mint ő. Ahogy az apja gyűlölködő szavait visszhangozva gondolt a nőkre és más lányokra. Arról nem is beszélve, hogy milyen könnyen válhatott volna ő is olyan erőszakos, beteg állattá, mint Martin, hiszen mint kiderült, ő se magától lett ilyen. Durva volt azzal szembesülni, hogy az addig viszonylag szimpatikus nagypapa talán még nála is rosszabb apa volt. Martin egyébként is nagyon érdekes karakter, engem meglepett a műveltsége, valahogy az életmódja és a tettei alapján egy bunkó ősembert vártam volna – ebből a bunkó meg is van -, de így talán még rosszabb. Végül is a valamire való pszichopaták is intelligensek. Így biztos jobban ment neki az a gusztustalan érzelmi manipuláció is, amit akkor használt, ha éppen nem volt kedve erőszakoskodni.
A nyomasztó otthoni és az iskolai jelenetek után igazi megkönnyebbülés volt, amikor Teknőc találkozott a fiúkkal az erdőben, akkor hirtelen minden olyan felszabadult lett, mint valami kalandos ifjúsági regényben. Csodálkoztam is, mert egy picit hirtelen jött a lány nyíltsága, de legalább végre nem csak az apja gonosz megjegyzéseit ismételgette. Ha meg mégis, akkor rájött, hogy ez nincs rendjén. Azért nem tartott sokáig a nyugalom, mivel még vissza volt vagy a könyv fele, szóval egyértelmű volt, hogy hirtelen nem lesz minden sétagalopp.
A történet második felében örömmel üdvözöltem a Teknőcben végbement változásokat, jó volt látni, hogy kezd egy kis önbecsülést építgetni, és megkérdőjelezi magában az apja tetteit és szavait. Egészen más volt, mint az elején, amikor szinte csak Martin visszhangja volt. Ugyanakkor rossz volt szembesülni vele, hogy még mindig szereti és mennyire ragaszkodik hozzá. Tudom, hogy ez tényleg így megy, bár nehéz megérteni, hogy benne nem is tudatosult, hogy mennyire szörnyű, amit az apja tesz vele. Gyakorlatilag az erőszak minden formáját elkövette a lánya ellen, és el sem tudtam dönteni, melyikről volt a legrémesebb olvasni, mert oké, nyilván a fizikai erőszak fáj fizikailag, de a lelki is éppen olyan nagy károkat tud okozni.
A vége egy bizonyos szempontból örvendetes és felszabadító, másrészt viszont kicsit túlzás. Nem is az, ami történik, azt simán kinéztem a karakterekből, sőt, szinte végig ott lógott a levegőben a lehetősége, inkább a hogyannal volt problémám. Nagyon érdekes, és egyben kissé gyomorforgató volt látni, ahogy megváltozott azoknak az embereknek a viselkedése, akik addig csak csendben sunnyogtak, és nem tettek semmit Martin megállítása érdekében. És ez is annyira szomorúan valósághű, mert tényleg számtalan esetben előfordul, hogy a bántalmazott személy segítséget kér, vagy egyszerűen csak vannak szem- és fültanúk, de nem cselekednek. Mindenesetre igazán szükség volt levezetésként az utolsó fejezetre, kifejezetten jólesett a lelkemnek némi épületes nyugalom.
Ezt is nagyon szépen oldotta meg az író, nem léptünk túl a dolgokon egyik pillanatról a másikra, hanem igenis adott időt a szereplőknek – és az olvasóknak – feldolgozni az átélt traumát. Imádtam, hogy mennyire kicsi és jelentéktelen dolgokon látszott a leginkább a változás. Szerettem ezt a reményteljes, nyitott lezárást, olyan nyugodt és a körülményekhez képest idilli volt. Kellett ez a kis nyugalom szigete a sok megpróbáltatás után.
Azt nem mondom, hogy tetszett, mert tényleg kellemetlenül éreztem magam olvasás közben, de megérte elolvasni és szembesülni valami teljesen más nézőponttal és nagyon kényes témában. Én legalábbis nem olvastam még ilyet, ahol ilyen szoros érzelmi kötelék is volt a bántalmazó és az áldozata között. Ez aztán igazi látókörszélesítés volt, érdekes, szokatlan és őszintén szólva sokkoló tapasztalat. Érzékeny lelkeknek nem ajánlanám, legfeljebb ha szeretnének néhány álmatlan éjszakát, de aki elég erősnek érzi a lelkét és a gyomrát, annak biztos emlékezetes olvasmány lesz.
Az biztos, hogy érdemes lesz odafigyelni Gabriel Tallent munkásságára a későbbiekben is. Kíváncsi vagyok, egy ilyen brutális és figyelemfelkeltő kezdet után mit fog írni legközelebb.
Szerző
- Szerkesztő
Korábbi cikkek
Könyv2022-03-30Boldizsár Ildikó: Amália álmai
Igaz történet alapján2022-03-16Jung Chang: Vadhattyúk
Könyv2022-03-02Leïla Slimani: Altatódal
Könyv2022-02-02Sarah Winman: Csendélet
