Jártatok már úgy, hogy rábukkantok egy ígéretes filmre, megnézitek, aztán személyes sértésként élitek meg, hogy a világ 99% tudomást sem vesz erről az alkotásról, miközben lazán megérdemelne egy kultfilm státuszt? Na, hát én így voltam a Bill-lel.
Történetünk még jóval a szóban forgó film előtt kezdődik, hiszen, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Horrible Histories című angol ismertterjesztő, gyerekeknek szóló sorozat, amiben egy kis csapat színész abszurd skicceken keresztül mutatott be, amúgy teljesen pontos és hiteles, történelmi tényeket. A széria keménymagja azonban nem érte be ennyivel, hanem hatójuk még többször is összefogott, és elkészítette előbb a Yonderlandet (amit még nem láttam, de amúgy egy szintén abszurd humorú urban fantasy széria) és alig pár hónapja a Ghostsot (amiben egy fiatal pár vidéki villát örököl, ami azonban tele van különböző korszakokból származó szellemekkel), amiből jövőre jön a második szezon. És hogy ezt még tetézzem, a hatosfogat nem állt meg a sorozatoknál, hanem 2015-ben elkészített, viszonylag alacsony büdzséből, Monty Python-módra, egy egész estés filmet—na, ez a Bill.
1953-ban járunk, ami a pestis és a háború éve, de főleg a pestisé (derül ki a felvezetésből), mikor is II. Fülöp spanyol király (Ben Willbond) foglyul ejti Sir Richard Hawkinst (Damian Lewis), aki I. Erzsébet (Helen McCrory) nevében lopkodja a spanyol aranyat. Erzsébet mindenképpen ki akarja szabadítani emberét, viszont be kell látnia, hogy erre csakis diplomáciai úton van lehetőség. Így hát meghívja magához Fülöpöt egy tanácskozásra, csakhogy a király aljas tervekkel és három bérgyilkossal—a kissé agresszív Lopéval (Laurence Rickard), a nem túl eszes Juannal (Simon Farnaby), és a transzvesztita hajlamú Gabriellel (Jim Howick)—érkezik Angliába. Terve, természetesen, hogy megölje a királynőt, elfoglalja a trónt, és visszavezesse Angliát a katolikus hitre. A dolgok azokban nem pont úgy alakulnak, ahogy Fülöp eredetileg tervezte, így hát taktikát kell váltania, és valahogy Erzsébet közelébe juttatni az embereit. Szerencsére pont kapóra jön neki a színházi előadás, amit a királynő a tiszteletére rendez. Azonban itt is van egy kis bökkenő: név szerint az, hogy a darabot az öntelt és nagyszájú nemesnek, Croydon grófjának (szintén Simon Farnaby) kellene megírnia, ő azonban fikarcnyit sem konyít a drámához. És itt lép a képbe a fiatal álmodozó, a kezdő író, aki a siker reményében jött Londonba—Bill Shakespeare (Mathew Baynton).
Szövevényes, kicsit gagyi történet? Igen, aláírom. Sőt, azt is, hogy kicsit félrevezető a marketing, hiszen a film elvileg Shakespeare elveszett éveiről szól, közben meg Fülöp meg Croydon gyakorlatilag sokkal nagyobb szerepet kap (Billnek az első félórában két vagy három jelenete van összesen). De ezen mind túl kell lépni, sőt, be kell látni, hogy ennek pont így kellett lennie, hiszen összességében ez a film egy valódi rejtett kincs.
Az egésznek a titka egyszerűen abban rejlik, hogy az alkotásért felelős banda 1, ért a humorhoz, 2, ért a történelemhez, és 3, ezt a kettőt remekül tudja ötvözni. Ráadásul úgy ötvözi, hogy közben nem nézi hülyének a közönségét—sőt, feltételezi, hogy a közönség nagyon is művelt, és nagyjából tisztában van Shakespeare korával (mert például Christopher Marlowe (Jim Howick) sorának, miszerint „rávették, hogy a másik csapatban játsszon” csak akkor van humorértéke, ha tudjuk, hogy Marlowe minden bizonnyal meleg volt). És valahol itt rejlik a különbség is a mai amcsi „paródiafilmek” és az angol humor (meg Mel Brooks vígjátékai) közt: az előbbi a majom, aki okoskodik (meg fingik), az utóbbi meg az okos, aki majomkodik. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Billben nincsenek altáji poénok, mert azért vannak (persze, hogy vannak; arról a bandáról beszélünk, akik a Horrible Historiesben folyamatosan a hülye halálokon meg az undorító, történelmi gyógymódokon viccelődött), csakhogy mivel ezek az értelmiségi poénok között rejtőzködnek, egy cseppet sem érezzük úgy, mintha valami alpáriságot néznénk.
A film másik varázsa magában az előadókban rejlik, akik nagyon tudják, hogy mit csinálnak, és pont jó helyen állnak meg a komoly színészkedés és a ripacskodás közt (eskü, a kedvenc a jelenetem, amikor Lope hatalmas beleéléssel előadja, hogyan ölné meg Erzsébetet). Erre már csak azért is van nagy szükségük, mert a bandában mindenki több szerepet játszik. Bár a cameózó nagyobb színészek természetesen megmaradtak egy-egy emblematikusabb figuránál, a hat Horrible Histories alumni együtt, az IMDb szerint, összesen harminchárom szerepet alakít. Laurence Rickard, aki amúgy Ben Willbonddal közösen írta a forgatókönyvet, egymaga nyolc karaktert alakít: az angol kémet, Sir Francis Walsinghamet, Lope Lopezt, egy udvari bolondot, egy beszédes kedvű palotaőrt, egy folytonos késésben lévő udvaroncot, Croydon szolgálóját, Iant, egy ketrecbe zárt bűnözőt, és egy csirkecombot (higgyétek, ennek az utóbbinak van értelme, esküszöm). Ehhez jön még Mathew Boynton négy, Simon Farnaby öt, Martha Howe-Douglas (akinek a fő figurája amúgy Bill felesége, Anne) négy, Jim Howick hét, és Ben Willbond öt karaktere.
De nem is húzom tovább a szót: a Bill egy végtelenül eszes, ám mégis idióta, abszurd, haláli és zseniális vígjáték, amit mindenkinek látni kell. De nem fogják, mert alig lehet megtalálni.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
