Avagy a Fallout szériák mellett azok a játékok, amik védelme és szeretete érdekében én is előrántom a csőre töltött mesterlövészpuskámat. bár az Exodus kapcsán voltak kisebb nagyobb, de mindenképpen hangos viták (nem a játék minősége, hanem az elérhetősége kapcsán), ám a cikk mai alanya az ezt megelőző két játék az 2033 és a Last Light lesz.
Mint minden jó poszt-apokaliptikus mű, ez is egy hatalmas katasztrófa felvázolásával veszi kezdetét. A nagyhatalmak egymással civakodtak, aminek az lett az eredménye, hogy az emberiség diszkréten lebombázta önmagát, milliárdok halálát és a környezet teljes átalakulását eredményezve. Cselekményünk 20 évvel az egész után játszódik, a poszt- apokaliptikus Moszkvai metrórendszerben, ahol a lakosság egy részének sikerült átvészelni az egészet, ám mindenfelől beüt a baj; mutánsok a falakban és az élhetetlen felszínen, titokzatos anomáliák és az emberi természet legszebb oldala – az egymással a nem lézető hatalomért kakaskodó frakciók. És akkor még nem esett szó a Dark One-okról sem.
Ebben a világban tengeti életét Artyom, aki az otthonául szolgáló állomás érdekében eldönti, hogy felekredik és elmegy Polisba, az egyetlen olyan állomásra, ahonnan segítséget tud szerezni a Dark One probléma ellen. Ám útja hosszú, véres és nem kevésbé bizarr; sokszor a felszínre is fel kell mennie, de ahogy a játékidő telik nem tudod eldönteni, hogy a romos, elhagyott épületek az ijesztőek, vagy azoknak a személyeknek a nyomai, akik egykor ezeket lakták – és néha még ott is vannak.
A könyvekhez volt szerencsém és annak ellenére, hogy voltak a játékban kisebb változatások, az semmit nem vett el az élményből. Artyom karaktere hozza a tipikus főhős vonásokat, ennek ellenére az interakciói meg a saját gondolatai sokat adnak a karakteréhez. Konkrétan a szemünk előtt nő fel a fiú. A mellékszereplők közül szeretnék még kettő olyat kiemelni, akik nélkül a Metro nem is lenne olyan, amilyen: ezek pedig Khan és Ulman. Előbbi egy kissé zizisen fanatikus misztikum hívő, aki a spirituális támasz Artyomnak (és akik még hallgatnak rá, a másik pedig egyértelműen a humorfaktort jelenti a játékban, és hála az égnek a nagyon szeretnivaló fajtából.
Bár vannak olyan dolgai, amiben eltér a Fallout-tól, az bizonyos, hogy hasonló kaliberű élményt okozott, mint a fentebb említett. A történet szépen vezetett, a helyszínek a lehető legjobbak egy poszt-apokaliptikus világ szempontjából, a különböző kisebb jelenetektől pedig garantáltan feláll a szőr a hátadon – vagy éppen elered az ember könnycsatornája. Masszív sírógörcs fogott el a repülőgépes és a bunker kórházas jelenet után.
Az ellenfelek, legyen az ember vagy mutáns – kellő veszélyforrások ebben a kegyetlen világban -, de hála az égnek el vagyunk látva olyan böhöm csúzlikkal, amikkel nagyon rövidre tudunk zárni egy rosszra fordult tárgyalást vagy csak simán túléljük az egyik épületből átjutást a másikba.
Akinek még nem volt szerencséje ehhez a kis gyöngyszemhez, az sürgősen pótolja be eme hiányosságát, mert a Metro játékok is egy olyan játék élményt nyújtanak, amire kevés másik képes.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
