Nem tagadom, hogy az életet nagy kanállal habzsoló idős hölgyek a gyengéim.
Martha (Diane Keaton) haldoklik. Ehhez mondjuk elég sztoikusan és kissé passzív-agresszívan áll hozzá, de ez attól még a dolgon nem változtat. Miután se gyereke, se férje, Martha úgy dönt, eladja mindenét, otthagyja a nagyvárost, és leköltözik Georgiába, egy nyugdíjasközösségbe, hogy itt töltse el utolsó hónapjait. A közösségnek azonban van egy szabálya: mindenkinek csatlakoznia kell legalább egy klubhoz. Kínálat persze van dögivel, meg ha semmi sem tetszik, akkor magad is alakíthatsz egy újat. Marthának igazából egyik sem tetszik, viszont amikor vészesen barátságos szomszédja, Sheryl (Jacki Weaver) emlékezteti őt fiatalkori rajongására a pomponlánykodás iránt, a nő úgy dönt, pompon klubot alakít a lakóközösség nyugdíjas hölgyeinek. Az ötlet persze sokaknak nem tetszik — a közösség vezetőinek, a helyi gimiseknek, egyes „pomponlányok” felnőtt gyerekeinek —, azonban Martha nem hagyja magát és foggal-körömmel ragaszkodik a klubhoz. Amikor pedig beüt a mennykő, és egy kiszivárogtatott videó miatt az egész internet a pomponnagyikon nevet, Martha megmakacsolja magát és Sheryllel együtt eldöntik: benevezik a csapatot egy igazi pomponversenyre.
Talán kezdjük ott, hogy a film 5,5-ön áll az IMDb-n, ami nem jó, de nem is tragikus (nem is láttam a Csernobilt, miért tudok én ilyeneket?!), azonban erős a gyanúm, hogy akik ilyen alacsonyra értékelték, azoknak nincs humorérzéke. Jó, nem azt mondom, hogy valami nagy műalkotás lenne, sőt, az egészhez úgy kell hozzáállni, hogy ez egy nyári limonádé — annak viszont nagyszerű!
A lényeg, amin a legnagyobb hangsúly van, az persze a hetvenéves nénikből álló pomponcsapat abszurditása. Ebből viszont mindent kihoznak: igen, ezt a sportot fiatal lányok űzik (és aztán?); igen, általában az iskolájuk sportcsapatának szurkolnak (nem baj, hogy nincs csapat; Martha és a csajok majd szurkolnak maguknak); igen, nem kevés mobilitás kell ehhez (nem baj, majd úgy tervezik a koreográfiát, hogy mindenki meg tudja csinálni). De mindez nem tántorítja el Martháékat, hanem arra sarkallja őket, hogy még jobban akarják az egészet. A tündéri kis nagyik szinte gyermeki lelkesedéssel vetik bele magukat a pomponkodásban — van, aki ezzel a fiatalkori álmát váltja valóra, van, aki a hangját találja meg így, és van, aki az elveszettnek hitt szexualitását. És teszik mindezt olyan lelkesedéssel, hogy azt nem lehet nem imádni. Valamint nagy előnye még a filmnek, hogy nem próbálja magát egy korosztályra korlátozni: a sztoriban fontos szerepet kap Sheryl unokája, Ben (Charles Tahan), aki Marthaék DJ-je, és Chloe (Alisha Boe), az egyik helyi pomponlány, aki végül a nagyik koreográfusa lesz. Az ő jelenlétük és kapcsolatuk az öreglányokkal még jobban aláhúzza, hogy az idősebb korosztályt nem szabad elfelejteni, vagy tehernek nézni, hiszen a két generáció simán megtalálhatja a közös hangot (meg aztán amúgy sem csak a húszéveseké a világ).
Viszont a vidám táncikálás mögött azért szomorúbb tartalom is van. Ez természetesen Martha betegsége és közelgő halála, amit a forgatókönyv inkább egy absztrakt tényként kezel, nem pedig valami megoldandó konfliktusként. Bár látjuk, hogy a „színfalak mögött” Martha többször is rosszul van, meg azt, hogy különböző temetési lehetőségek közt keresgél, de azt például, hogy mi a tényleges baja, csak az utolsó jelenetben tudjuk meg. Martha betegsége nem irányítja a narratívát, annak jelenléte egyszerűen csak beindítja a cselekményt, megadja a kezdő motivációt. Igazából talán ki is vághatnánk a sztoriból — viszont ha így lenne, akkor megfosztanánk magunkat attól a keserédes zárástól, amit még én is majdnem megkönnyeztem.
Összességében amondó vagyok, hogy a kritikusok nagyon tévedtek a Pompon Klubbal kapcsolatban, hiszen ez egy igazi vidám, feel good, ami emellett képes végtelenül megható is lenni. És igen, a vagány, korukat meghazudtoló öreglányok a legmenőbbek.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
