Sír, mert a film nézése közben nem tudtam nem arra gondolni, hogy ez nem csak a történet utolsó fejezet, hanem a múlt hónapban tragikusan fiatalon elhuny Cameron Boyce egyik utolsó alakítása is, és nevet, mert a film gyönyörűen hozta a szériától elvárt színvonalat.
Általában itt szokott következni a cselekmény rövid bemutatása, azonban most hadd kezdjek mégis egy kis kritikával (gyakorlatilag az egyetlen negatívummal, amit fel tudok hozni), mert mielőtt még nekikezdenék a sztorinak, ezt tisztáznunk kell. Ez a film irtózatosan tömény. De most komolyan: a százöt perces játékidőben benne vannak az első és a második filmből ismert karakterek (Lonnie-t leszámítva, ami szip-szip), plusz az új karakterek, aztán ez kavar, meg az kavar, és le kell zárni a nagyobb karakteríveket, plusz valami szociális üzenetnek is kell lennie, meg hát ugye a dalok… Ennek aztán az lesz a végeredménye, hogy a történetvezetés elképzelhetetlenül bonyolult, ugrál össze-vissza, és hiába lesz a végén minden szál szépen masniba kötve, az egész olyan kaotikus érzetet kelt a nézőben. Nem mintha ezért nem kárpótolna minden mást. Na, most hogy ezt tisztáztuk, mehetünk is tovább arra, hogy mi is történek ténylegesen a filmben.
A négy eredeti utód, Mal (Dove Caneron), Evie (Sofia Carson), Carlos (Cameron Boyce) és Jay (Booboo Stewart) végre eljutott odáig, hogy kiterjesszék a Ben (Mitchell Hope) által indított programot, és új gonosztevő gyerekeket hozzanak át az Elveszettek Szigetéről Auradonba, az első négy szerencsés pedig nem más, mint az előző filmből megismert Dizzy (Anna Cathcart), Dr. Facilier lánya, Celia (Jadah Marie), valami Mr. Smee ikerfiai, Squirmy és Squeaky (Luke Roessler és Christian Convery). Azonban 
ahogy hőseink éppen elhagyni készülnek a szigetet, majdnem katasztrófa történik, hiszen Hades (Cheyenne Jackson) kishíján kiszabadul. Ez a krízishelyzet, valamint az, hogy Uma (China Anna McClain) még mindig szabadlábon—akarom mondani szabadcsápon—van végül nehéz döntésre kényszeríti Malt: hiába személyes álmai, Auradon védelmében a szigetet körülvévő védőteret örökre le kell zárni. Mondjuk a királyságot fenyegető veszélyek ellenére Malnak legalább (végre) a magánélete rendben van: Ben megkéri a kezét, amire ő boldogan igent is mond. Csakhogy ez az esemény feldühíti Audrey-t (Sarah Jeffrey), Ben exét, aki erre hirtelen felindulásból ellopja Auradon királynőjének koronáját és Demona pálcáját, majd átkot szór a királyságra. Demona pálcájának erejével pedig mindössze egyetlen varázstárgy képes felvenni a versenyt: Hades varázsköve.
Hát nem megmondta, hogy tömény és kacskaringós a cselekmény? És ez még a legegyszerűbb kivonat, amit össze tudtam hozni. Viszont azt is megmondtam, hogy gyakorlatilag más negatívumot nem is tudok felhozni, úgyhogy most jöhet is a rajongói ömlengés.
Kezdjük talán az üzenettel, hiszen az Utódok-filmek sosem szimpla kirakatmozik voltak. Az első rész tulajdonképpen arról szólt, hogyan is léphetünk túl a szüleink és a rossz nevelés árnyékán, míg a második a kicsit már klisésebb „légy önmagad, ne tagadd meg a gyökereidet”-alapra épített. Szóval igazából mindkettő egészen megmaradt az egyén szintjén, a harmadik etap azonban ezzel ellentétben kiszélesítette a látómezejét, és felszólalt a rasszizmus és a bevándorlás-ellenesség ellen. Méghozzá néha egészen karakán módon: gyakorlatilag kimondta, hogy a teljes határzár semmiképpen sem jó, meg azt, hogy semmi értelme félelemben élni, és hagyni, hogy minden döntésünket ez határozza meg. Viszont a film legnagyobbat ütő mondata Hades száját hagyta el—ezt nem tudom szó szerint idézni, de a lényeg, hogyha egy auradoni „rosszalkodik”, akkor rossz útra tévedt, ha viszont valaki az Elveszettek szigetéről viselkedik ugyanígy, akkor az összes szigetlakót elzárják. Ismerős? Annak kéne lennie: csak gondoljatok a „szegény, mentálisan sérült” fehér lövöldözőre és az „arab terrorista” mumusra.
A nagyobb szociális üzeneten túl azért a karakterek egyéni fejlődésének is maradt hely: kifejezetten nagy teret kap például az, hogy Mal és Uma hogyan teszik félre a nézeteltéréseiket, meg hogy a két banda hogyan csiszolódik össze, aminek a folyamán például nagyon szépen kontrasztba kerül az auradoni 
élettel járó kiváltság és a szigeti nélkülözés. De szóba kerül még Evie és Doug (Zachary Gibson) bimbózó kapcsolata, Bennek szembe kell néznie szörnyű (ha-ha) örökségével, Carlos és Jane (Brenda D’Amico) továbbra is cuki, Celián és Dizzyn keresztól pedig a készítők bemutatják, hogy nem minden szülő-gyerek kapcsolat borzalmas és bántalmazó a szigeten—Jamal Sims Dr. Facilier-je például kifejezetten tetszett.
És igen, tudom, hogy mi érdekel mindenkit a legjobb, és igen, szemét vagyok, hogy csak most hozom fel: Hades. Na, hát Hades atomkirály. A szerepe nem éppen az, és nem éppen akkora, mint amit a trailer sejtetni próbál, de ettől függetlenül a holtak istene kétség kívül a film egyik fénypontja. Cheyenne Jackson Hadesa olyan, mint egy überlaza, lecsúszott rocksztár, és ez valami istentelenül (ezt nem tudtam kihagyni) jól áll neki. Valamilyen szinten segítőkészebb és kevésbé fenyegető, mint amire számítani lehetett volna, viszont végtelenül hanyag és szórakoztató, Mallal közös duettje, a kicsir rockos „Do What You Gotta Do” pedig az egyik kedvenc dalom a filmből.
De talán ennyi elég is volt az ömlengésből, a többi csak címszavakban: a dalok és a koreográfiák továbbra is remekek (bár az életre keltett lovagi páncélokkal vívott táncpárbajon még mindig csak pislogok), a film világa pedig mintha kiszélesedett volna kissé (legalábbis annyi szent, több volt most a helyszín, mint korábban). Megható és vicces pillanatokból sem volt hiány, és a befejezés is méltóra sikeredett a korábbi filmekhez. Ezek után pedig csak annyit mondhatok, hogy köszönöm, srácok!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
