„Van-e bárki a világon, aki elégedetten hajtja álomra a fejét, és tudja, miért kell felelnie másnap?”
Az elsőkönyves Anne Cathrine Bomann igazán magasra tette a mércét az Agathe-tal. Lírai hangvételfű, finom benyomásokat és változásokat bemutató, egyszerűségében is mély történet, amit nem csak rövidsége, de magával ragadó stílusa miatt is gyorsan lehet olvasni.
Franciaország, 1940-es évek. Egy idősödő pszichoterapeuta türelmetlenül számolja a nyugdíjig hátralévő terápiás üléseket, és rezignáltan hallgatja a díványra fekvő unatkozó háziasszonyok apró-cseprő problémáit, miközben madárkarikatúrákat készít róluk. Már abban sem biztos, jó szakember volt-e valaha is, tudott-e segíteni bárkin.
Egy nap megjelenik nála Agathe, egy fiatal német nő, aki nem talál örömöt az életben, nem akar mást, csak eltűnni az emberek szeme elől… A doktor minden tiltakozása ellenére felvéteti magát a páciensek közé, és ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a terapeuta maga is kénytelen szembenézni az intimitástól és a haláltól való félelmével.
Világgá kürtölöm, hogy ismét olyan kis felszínes voltam, hogy a csodálatosan szépséges borító késztetett ennek a könyvecskének a megvételére. Azért a fülszöveg iránt sem voltam közömbös, de a csábító külső többet nyomott a latba. Ráadásul a történet ismeretében még jobban imádom, hiszen nem véletlen, hogy pont egy veréb szerepel rajta.
Az Agathe a rövidsége ellenére is nagyon tartalmas, még véletlenül sem sekélyes könyv, de én örömmel feláldoztam volna a gyors olvashatóságot a terjedelem oltárán, mivel ez a történet igazán megérdemelné, hogy bővebben kifejtsék. Nagyon fontos és mély témákat érint, amikben jó lett volna elmerülni, de szerencsére így sem lett felszínes.
Agathe nagyon érdekes karakter, érdekes volt a beszélgetéseiket olvasni a dokival. Nagyon szép az a folyamat, ahogy Agathe, a recepciós és egy kis törődés a környezetével mennyire megváltoztatja kiégett terapeutánkat. Lehetne vitatkozni arról, hogy mennyire helyes az az érdeklődés, amit a páciense iránt tanúsít, de én ezt nem is szerelemként fogtam fel, inkább csodálat vagy rajongás. (De természetesen nem pszicho módon.)
A fülszöveget olvasva azt hittem, lesz valami jelentősége annak, hogy a negyvenes években játszódik, de szinte észre sem lehet venni, legfeljebb néha említésre kerül egy szűk szoknya vagy vörös rúzs. Az meg most is van, szóval nem számít. Ha nem emlékeztetem magamat néha, akkor bármilyen korszakban el tudtam volna helyezni a cselekményt.
Némi utánajárás után kiderítettem, hogy az írónő maga is pszichológus, szerintem észre is lehet venni. Laikusként hitelesnek tűnnek a beszélgetések és a problémák, átjönnek a lelki folyamatok, és Agathe és a doki nyitása a világ felé is gondosan, szépen van ábrázolva.
Szerettem olvasni ezt a könyvet, olyan bájosan szomorkás és léleksimogató. Gyönyörűen visszaköszön benne a borító finomsága is. Remélem, hallunk még az írónőről, én biztos megvenném az új könyvét is, ha megjelenne magyarul. Lehetőleg hasonlóan megkapó külsővel… nem mintha számítana, de azért nem árt, ha a szemünket is kényeztetjük, nem csak a lelkünket.
Szerző
- Szerkesztő
Korábbi cikkek
Könyv2022-03-30Boldizsár Ildikó: Amália álmai
Igaz történet alapján2022-03-16Jung Chang: Vadhattyúk
Könyv2022-03-02Leïla Slimani: Altatódal
Könyv2022-02-02Sarah Winman: Csendélet
