Instant család

Már egy hónapja csak a diplomára gondolok mindig, meg meg állva, és semmit nem csinálok… Úgyhogy épp ideje volt választani egy vicces filmet, amit megnézhetek, amire kikapcsolhatok, amikor nem kell odafigyelnem, és csak hagyhatom az agyamat kifolyni. Úgyhogy lássuk is mai filmünket, az Instant családot.A sztori szerint Ellie (Rose Bryne) és Pete (Mark Wahlberg) boldog pár a negyvenes évekhez közeledve, és mindig úgy hozta az élet, hogy nem vállaltak gyereket, és nem is bánkódtak miatta. Egy nap, mikor erről beszélnek, azzal viccelődnek, hogy fogadjanak örökbe idősebb gyereket, mert akkor nem lesznek olyan idősek, mikor cseperedik, mintha a klasszikus módszerrel alapítanának családot. Egyikük se gondolta komolyan, viszont meglátva az állami gondozásban lévő gyerekek sorsa milyen nehéz is lehet, elhatározzák, hogy mégiscsak belevágnak. Bár elsőre úgy gondolják, nem nekik való, végül egy tinédzser lányt választanak. Amire viszont nem számítottak, hogy Lizzy (Isabela Moner) nem jár egyedül, jön vele a két kistestvére, Juan (Gustavo Escobar) és Lita (Julianna Gamiz). Elsőre minden ideálisnak tűnik, de nem kell sok idő, és elő is bukkannak a problémák, hiszen a gyerekek anyja drogfüggő, és se ő, sem az ideiglenes nevelők nem foglalkoztak velük. Lita nagyon akaratos, szinte kezelhetetlen, Juan olyan túlérzékeny, hogy semmit nem lehet vele csinálni, Lizzy pedig egy tipikus problémás tinédzser. Ellóg, nem fogad szót, bunkón viselkedik, és még ott van a fiúzás is! A párnak nagyon össze kell szednie magát, hogy nevelni tudják őket, ráadásul nem sokkal később felbukkan a vér szerinti anya is.

Kétségtelen, hogy nem ez a legszórakoztatóbb vígjáték a világon. Van benne pár jó poén, de azt is leginkább az örökbefogadási program vezetői (Octavia Spencer és Tig Notaro) viszik, maguk a főszereplők nem különösebben viccesek.

Amiben viszont erősebb, mint a mostani vígjátékok többsége, hogy foglalkozik a részletekkel. Javítsatok ki, ha tévedek, de a legtöbb örökbefogadós filmben csak bemennek a “gyerekboltba”, kiválasztanak egyet és elhozzák, mint aki jól végezte dolgát. Itt viszont rendesen bemutatják, hogy a leendő nevelőszülőknek tanfolyamon kell részt venniük, és miután kiválasztották a gyerekeket sincs minden kész, az átmeneti időszakot tárgyalás követi, ahol döntenek róla, megtörténik-e az örökbefogadás. Nagyon tetszett, ahogy ezt bemutatták, mert érezhető volt, hogy ez egy ideiglenes állapot, mindkét fél nemet mondhat a végén, és jól látszik, ez a bizonytalan helyzet milyen hatással van rájuk.

A másik nagy pozitívum, hogy a szülők tényleg úgy viselkednek, amiről elhiszem, hogy az úgy tényleg lehetséges. Sok vígjátékban életszerűtlenek a reakciók, az érzések, de itt igazán hitelesek. Főleg azt tetszett, mikor megtudták, hogy Lizzy egy idősebb fickóval flörtöl, aki már készülne kihasználni a fiatal lányt, de Ellie és Pete közbelépnek, és többek között eltörik a fazon orrát is. Legtöbbször nem tartom valóságosnak az ilyen dühödt, hirtelen verekedéseket családi filmekben, azt viszont pontosan tudom, hogy az én szüleim metszóollóval vették volna el a kedvét annak, aki ilyesmit tervezett volna velem.

Mindezen pozitívumok ellenére van még egy nagy gyengesége, mégpedig az, hogy nem vázol fel egy olyan problémát, ami aztán ki tudna csúcsosodni. Persze mondhatnánk, hogy a tetőpont az, amikor megjelenik az anya, de a jelek túl egyértelműek, látjuk előre, hogy fog megoldódni, és emiatt nem is érezzük át igazán. Végigmegy a filmen egy konstans frusztráltság, amit az ideiglenes, bizonytalan helyzet okoz, de mivel nincs egy szép íve a történetnek, olyan, mintha súlya sem lenne. Emiatt végig kissé laposnak érződik.

Összességében egy nagyon kedves, szerethető film valós problémákkal, de nem a legizgalmasabb a piacon. Egyszer mindenképpen ajánlom, főleg ha szeretitek a családokról szóló filmeket, mert a reakciókban és részletekben viszont nagyon ott van.