“Egyesek csak az általunk alakított szerepeket látják, mások pedig csak a színlelő színészeket észlelik. Nagyon ritka és különös adottság, ha valaki képes mindkettőt egyszerre meglátni: ez a fajta kettős látás ajándék.”
Eleanor Catton a Man Booker-díj történetének legfiatalabb kitüntetettje, amit második, A fényességek című könyvéért kapott. A próba az első regénye, ami 2008-ban jelent meg, de máig nem veszített aktualitásából.
Hatalmas botrány kavarja fel a leánygimnázium nyugalmasnak tűnő mindennapjait, amikor kiderül, hogy az iskola egyik tanára viszonyt folytatott egy kiskorú tanítványával. Felháborodás, aggodalom, nyugtalanság kíséri az esetet, és persze pletykák hosszú sora, hiszen egy felnőtt férfi és egy gyereklány kapcsolatáról mindenkinek megvan a véleménye. Mi táplálja ezeket az indulatokat? A düh? A félelem? Az irigység? Hány embert érint egy szerelmi viszony, és hány életet forgat fel fenekestül, ha fény derül rá? Mit lehet tenni, ha épp az iskola egyik legszigorúbb oktatójának nem áll érdekében, hogy elcsitítsa az esettől összezavarodott tanítványaiban tomboló féltékenységet és kíváncsiságot? Beláthatatlan következményekkel járó láncreakció indul el, ami tanárokból és diákokból egyaránt mélyen szunnyadó indulatokat és elfojtott érzelmeket hoz a felszínre.
A fényességekhez hasonlóan nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy jól értelmeztem ezt a könyvet. Azt azért leszögezném, hogy a fülszövegnek nem sok köze van a történethez, csak egy egészen kis részét emeli ki, ennél jóval komplexebb. Eleve több szál van, hiszen a lányiskola mellett ott van a színház és a fura zenetanárnő órái is. Az elején kissé nehezen rázódtam bele, olyan zavaros volt, de ahogy rendületlenül haladtam előre, úgy világosodtam meg az összefüggéseket és a rejtett jelentőséggel bíró dolgokat illetően. Mondjuk lehet, hogy most rögtön újra kéne kezdeni, hogy összeálljon az egész, mert egy ideig biztos minden elkerülte a figyelmemet. Nem állítom, hogy elértem teljes megvilágosodást, de jó érzés volt, amikor elkezdett derengeni a fény az alagút végén.
Talán pont a cselekmény összetettsége az oka, hogy milyen sok érdekes kérdést vet fel, az identitáskereséstől kezdve a családi kapcsolatokon át a színház és valóság viszonyáig. Számomra az utóbbi volt a legérdekesebb, nem csak önmagában, hanem az is, ahogy megvalósult a regényben. Többször is elgondolkoztam rajta, hogy most mi az, ami tényleg megtörténik, és mi az, ami csak színház. Nem mintha az nem történne meg, de értitek… Az a szaxitanárnő nagyon gyanús nekem, biztos, hogy sokkal nagyobb mértékben befolyásolta a történéseket, mint ahogy elsőre tűnt.
Mivel valamennyire kiismertem az írónőt a másik könyve röpke 942 oldala után, ezért nem is számítottam tőle egyértelmű és megnyugtató lezárásra, és jól is tettem, mert az utolsó mondatokon is biztos napokig agyalok majd. Nem baj, szeretem az ilyen művészien agytornáztató könyveket.
2016-ban The Rehearsal címmel film is készült belőle; én egyelőre még nem láttam, de az előzetes alapján úgy tűnik, elég sok a változtatás a könyvhöz képest.
Szerző
- Szerkesztő
Korábbi cikkek
Könyv2022-03-30Boldizsár Ildikó: Amália álmai
Igaz történet alapján2022-03-16Jung Chang: Vadhattyúk
Könyv2022-03-02Leïla Slimani: Altatódal
Könyv2022-02-02Sarah Winman: Csendélet
