Most úgy őszintén, kit lepett meg, hogy a Marvel megint nagyot dobbantott az új Pókember-etappal?
Eltelt pár hónap a Pittyentés óta—vagyis azóta, hogy a Thanos által elporlasztott emberek visszatértek–, és a világ kezd helyre rázódni. Ez persze nem egyszerű dolog, hiszen a jelen pillanatban a népesség fele öt évvel fiatalabb, mint amennyinek lennie kéne, ami a fiataloknál még inkább érezhető. Peternek (Tom Holland) ráadásul az egyszerű visszailleszkedésnél nehezebb dolga is van, hiszen Tony halálát is fel kell még dolgoznia, amin egy cseppet sem segít az a tény, hogy a világ az új Vasember felemelkedését várja—ráadásul úgy tűnik, Tony még egy hatalmas fontossággal bíró hagyatékot is hagyott rá. Ezzel egyidőben azonban Peternek egy kis kikapcsolódásra is alkalma nyílik, mikor az osztálya európai körútra indul, ami alatt reméli, MJ-vel (Zendaya) is sikerül összejönnie. Azonban minden terve füstbe megy, amikor megjelenik pár Elementál, Nick Fury (Samuel L. Jackson), és egy rejtélyes idegen, Quentin Beck (Jake Gyllenhal), aki állítása szerint egy párhuzamos univerzumból érkezett, és így a nyári vakációból szempillantás alatt szuperhős-küldetés lesz.
Mielőtt bármibe is belekezdenénk, szeretném leszögezni, hogy ez a kritika nem spoilermentes, mivel baromi nehéz erről a filmről, az egyik legerősebb eleméről, spoiler nélkül beszélni. Szóval mindenki csak saját felelősségre olvasson tovább!
Szóval… a spoilerezés. Ami, hát, tulajdonképpen nem is spoiler. Hiszen mit is tudu8nk Mysterióról? Azt, hogy az egyik legrégebbi Póki-ellen, és azt, hogy a Marvel nagyon próbálta úgy promózni Gyllenhal Beckjét, mint egy hőst. És az az igazság, hogy valamilyen szinten mind a két megközelítés igaz. Ugyanis Becket hősként ismerjük meg, aztán persze jön a nagyon is várt fordulat—bár egészen addig olyan szimpatikusan adja a figurát, hogy az ember reménykedik, mégsem lesz itt köpönyegforgatás—, amitől kezdve Peter (és a néző) szemében gonosztevő, a sajátjában azonban hős, aki kiharcolja a jogos jussát.
És az a nagy harci helyzet, hogy ezen a ponton el is hasalhatna a film, hiszen a fordulat eléggé elcsépelt, és gyakorlatilag minden számított rá, Gyllenhal azonban olyan beleéléssel és energiával adja a kimért, dörzsölt, megalomán pszichopata figuráját, hogy lehidaltam. Nem vicc, az ő szájából még a „főgonosz részletezi a tervet a csatlósainak, akik már tudják a tervet”-klisé is hitelesen hangzik. Szóval le a kalappal Mysterio előtt, aki esküszöm, a Marvel eddig egyik legjobb gonosza.
Mysterio (és az európai helyszínek) mellett a film fő erőssége természetesen Peter, és vele kapcsolatban sem igazán a szuperhősködése—bár az új ruha elkészülte, meg az egész végső csata-szekvencia nagyon odavág–, hanem az, hogy ez a Peter tényleg csak, továbbra is, egy tini. Makacskodik, szerelmes, féltékenykedik, és mindezt olyan bájjal és kétballábaskodással teszi, hogy azt nem lehet nem szeretni. A kamasz-miliőhöz aztán hozzájárul még Ned (Jake Batalon) és Betty Brandt borzalmasan túltolt nyári románca, meg MJ badass-sége, akinek szerencsére ebben a részben több tér jutott. Meg hát ne hagyjuk ki Happyt (Jon Favreau) meg a holland focidrukkereket, mert a holland focidrukkerek menők.
Aztán ha mindez még nem lenne elég, a két stáblistás jelenet még ad két pofont. Pontosabban az első ad egy nagy pofont, míg a második meglep, megnevettet, és izgatott várakozással tölt el. Ezekről viszont nem spoilerezek, tessék csak szépen megnézni a filmet!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.