Végre eljött a pillanat, amire − úgy hiszem − a Légió rajongók legnagyobb része várt. Picit frusztráló, hogy erre három évadot várni kellett, és ha nagyon szőrszálhasogató akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy most sem kaptunk belőle eleget, de azt hiszem a végeredmény így is eléggé kárpótolni tudott a hosszú várakozásért. Ami a dinamikát illeti, a Chapter 22 az elődjéhez képest ezúttal az érzelmesebb jelenetekre fektette a hangsúlyt, megjegyzem totálisan jogosan, hiszen ezt az epizódot nem lehetett volna más felépítéssel és hangulattal megalkotni.
David (Dan Stevens) és Switch (Lauren Tsai) visszamennek az időben egészen a David születése előtti időszakra, annak reményében, hogy megfékezzék Faroukot (Navid Negahban) mielőtt megszállta volna Davidet még gyerekként. A két mutáns az idővonal szinte mindig más pontján köt ki, és nekik kell összerakniuk a sztorit egy egésszé. Miközben arra várnak, mikor bukkan fel Farouk, végignézik hogyan találkoztak David vérszerinti szülei, Gabrielle (Stephanie Corneliussen) és Charles (Harry Lloyd) − utóbbi természetesen maga is mutáns − , illetve hogyan építették fel közös életüket, míg abba az Árnykirály bele nem rontott. David több ponton is igyekszik beleszólni az események kimenetelébe, valamint megváltoztatni azokat, ám inkább kevesebb, mint több sikerrel – de vajon ez volt az első és egyben utolsó esélye is?
Hadd szögezzem le, hogy amennyire imádom az időutazós sztorikat, annyira könnyű belekavarodni, nézőként és íróként egyaránt. Emellett rengeteg buktatót tartogat magában egy ilyen történetszál, és még az olyan médiumoknak is beletörik sokszor a bicskája, amiknek fő eleme az időutazás, hát még az olyanoknak, akik csak néha vagy egy alkalom erejéig flörtölnek az ötlettel (és most képzeljétek el, hogy szúrós szemmel nézek egy bizonyos nemrég megjelent MCU filmre…). A Légió ezzel szemben eddig nagyon finoman bánt ezzel a témával, hiszen egy logikusan felépített rendszer szerint működik az időutazás, és a szabályok felrúgása komoly következményekkel járhat − és valószínűleg fog is járni, ha figyeltünk a premier alatt -, amit többször hangsúlyoztak.
És akkor most beszélek azokról is, akikre leginkább kíváncsiak voltunk, név szerint Charles Xavierről és Gabrielle Hallerről. Nem irigylem Harry Lloydot, hiszen a mozivásznon már ketten is megformálták az ő karakterét, mondhatni nem is kevés sikerrel, úgyhogy nem semmi nyomás lehetett rajta, de nagyon ügyesen megoldotta. Stephanie Corneliussen is fantasztikus volt Gabrielle-ként, és a kémia is nagyon jól működik a két színész között. Külön imádtam, hogy Hawleyék hűek maradtak a képregényekhez, már ami Charles és Gabrielle találkozását tekinti, már csak azért is, mert ezzel csodálatos párhuzamokat alkottak az első évadban történtekkel.
Ezen a ponton meg is állok, hiszen túl hosszú lenne a kritikám, ha tovább ragoznám. Annyit viszont biztosan állíthatok, hogy a Chapter 22 a széria bemutatkozó része óta a legfenomenálisabb Légió epizód volt, és ez azt hiszem sokat elárul egy amúgy is lenyűgöző repertoár mellett.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
