A visszatérő olvasók már biztos tudják, hogy nagy gyengéim a kosztümös drámák és a történelmi fikció—ugyanakkor viszont néha én is kicsit fásultan állok ezekhez a történetekhez. Ennek az oka pedig az, hogy a történelmi ihletésű történetek általában kétféleképpen közelítik meg az alapanyagot: magasztosan vagy trónokharcásan (vagyis jó sok szexszel meg vérrel). Esetleg ennek a kettőnek a keverékével. Éppen ezért is volt számomra a Lady Jane a maga könnyed, kissé komolytalan stílusával olyan, mint a friss, nyári szellő a tél után.
Először is talán tisztázzuk a történelmi tényeket: 1553-ben meghalt az akkor még csak tizenöt éves VI. Edward, VIII. Henrik egyetlen (törvényes) fia, akit a trónon unokatestvére (vagyis ennél kicsit bonyolultabb a családi viszony, de nevezzük most csak unokatestvérnek), a vele egyidős Lady Jane Grey követte. Jane azonban nem sokáig élvezhette a királynőséget, ugyanis kikiáltása után mindössze kilenc nappal Mária, Henrik Aragóniai Katalintól született lánya megfosztotta a tróntól és férjével, Gifford Dudley-val a Towerbe vetette, majd a következő évben mindkettejüket kivégeztette.
Csakhogy a Lady Jane szerzői, Brodie Ashton, Cynthia Hand és Jodi Meadows nem voltak hajlandóak ebbe beletörődni (vagyis, a saját szavaikkal élve, a történelemkönyvek hazugságai helyett bemutatják a csupa nagybetűs IGAZSÁGot), és elhatározták, hogy intéznek Jane-nek és barátainak egy heppiendet. Ehhez persze kellett egy csepp varázslat is, amit a könyvben az úgynevezett Eðianok személyesítenek meg (emberek, akik azzal a képességgel születtek, hogy állattá tudnak alakul), akik szemben állnak az Igazakkal (akik meg nem tudnak). Ez az ideológiai csata persze első körben a protestánsok és a katolikusok összetűzésének allegóriája, viszont ezt a párhuzamot a könyv ennél azért kicsit tovább viszi—kicsit, nem sokkal. Edward és Jane természetesen Eðian-párti, és nagy álmuk, hogy ők maguk is állattá tudjanak változni, Mary meg egyértelműen az Eðianok ellen van, Gifford pedig… Nos, Gifford meg egy ló.
Itt indul ugyanis az egész cselekmény, amikor még (az állatmágiától eltekintve) nem sokban térünk el a történelemtől: Edward haldoklik, mire tanácsosa, Gifford apja, ráveszi, nevezze meg Jane-t és az ő fiú örököseit utódjaként, és rendelje el, hogy a lány hozzámenjen Giffordhoz—amivel a lord hátsó szándéka persze az, hogy majd fián keresztül ő maga fog uralkodni. Csakhogy itt jön az előbb említett kis bibi, névszerint az, hogy Gifford egy ló. Vagyis csak napközben. Gifford, akit nőcsábász hírnevével ellentétben jobban lefoglal a versírás, mint az udvarlás, ugyanis Eðian, azonban képtelen uralni az átváltozását, és ezért napkeltétől napnyugtáig lóként vágtat a mezőkön. Erről az apróságról persze a könyvmoly Jane-nek senki sem szól, amire pedig a lány megszokhatná a helyzetet, beül a mennykő: a király meghal. Azonban itt álljunk csak meg egy pillanatra, hiszen a helyzet közel nem ilyen egyszerű. Bejátszik ugyanis némi árulás, pár maréknyi mérgezett szeder, egy igen csak egyedi illatú asszony, akinek már évtizedek óta halottnak kéne lennie, egy afgán agár, aki amúgy lány, egy ravaszdi skót zsebtolvaj, meg egy kotnyeles vadászgörény. Többek közt.
A regény igazi nagy erőssége, az, ami annyira megkapóvá teszi, az, hogy végtelenül könnyed és játékos. A szerzők, akik amúgy rendszerint, és leginkább a legdrámaibb pillanatokban, megszakítják a cselekményt, hogy közöljenek valami kis érdekességet az olvasóval, már a könyv elején kikötik, hogy ez nem valami olyan történet lesz, ahol tizenhat éves lányokat fejeznek le, vagy ahol bárkinek komoly baja eshet, és ez végtelenül jót tesz a történetnek. Mert ahelyett, hogy azon aggódnánk, hogy kivel mi lesz, teljes nyugalomban, magunkban somolyogva élvezhetjük a menetet. És márpedig somolyogni fogunk, hiszen a szöveg tesz róla, hogy így legyen: a narratíva végtelenül szenvtelen és játékos, és nem feledkezik meg róla, hogy bár uralkodók, a szereplői javarészt kamaszok, akik általában nem éppen a leggyakorlottabbak, ha társas kapcsolatokról van szó. Ebből a szempontból nagyon édes például Jane és Gifford évődése, akiket ugye akaratuk ellenére boronálnak össze, azonban végül csak őszintén megszeretik egymást, meg Edward, akit néha sokkal jobban leköt az, hogy még csak nem is csókolózott, mint az, hogy amúgy éppen haldoklik. És ha már Edward: külön tetszett, hogy az írók direktbe kiemelték, hogy Edward amúgy kicsit szexista, aki meg van róla győződve, hogy a női igenis a gyengébbik nem, és ebből kifolyólag a nők teljességgel alkalmatlanok az uralkodásra, a harcra, vagy bármi „férfi” dologra. Csakhogy ezzel egyidőben Edwardot csupa tűzrőlpattant, talpraesett csaj veszi körbe, így hát szépen lassan kénytelen belátni, hogy téved—és ez bizony sokkal jobb taktika arra, hogy „PC”-k legyünk, semmint ha zsigerből tagadnánk a kényes téma létét (igen, rád nézek, Outlander-széria, lásd be, hogy a szereplőid rasszisták, és ez így van rendjén).
Ha van hibája (és azért van) a Lady Jane-nek, akkor az az, hogy rövid—ami mondjuk a könyv 450 oldalas hosszát figyelembe véve kicsit erős kijelentés. De ami tény, az tény, és bizony a nagyon szépen megalapozott, kicsit elnyújtott bevezetés után a sztori vége kicsit összecsapottnak hat, főleg miután az utolsó nagyjából száz oldalban végre minden hősünk egy helyre kerül, tesznek egy kis „kirándulást”, és még a végső csata is lezajlik, plusz ugye van egy lezárásunk is. Egy szó mint száz, én még egy száz oldalt el tudtam volna ebből viselni (már csak azért is, mert baromi élveztem). Vigaszt nyújthat azonban, hogy van folytatás. Vagyis hát lesz folytatás. Pontosabban: a Lady Jane (angolul amúgy My Lady Jane) az úgynevezett The Lady Janies-széria első része, amit az angolul már megjelent My Plain Jane követi, ami bár történetileg teljesen különáll a Lady Jane-től, ugyanilyen stílusban dolgozza át ezúttal Jane Eyre történetét. Őket fogja majd követni a My Calamity Jane, ami egy számomra teljesen ismeretlen vadnyugati hősnő történetét írja majd át. Ezen felül a szerzők már beharangoztak egy újabb trilógiát, ami három Maryt vesz majd górcső alá: Stuart Máriát (ő amúgy már a Lady Jane-ben is feltűnt, és a róla szóló könyv annak a direkt folytatása is lesz), Marie Curie-t és Mary Mallont, akit Typhoid Maryként is ismernek. Mert ugyan mi lehetne annál nagyobb buli, mint átírni azoknak a nőknek a történetét, akikkel kiszúrt a történelem?
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
