Into The Badlans 3. évad összefoglaló

Hát, Srácok, be kell vallanom, kimaradt pár rész. Úgy terveztem, minden részről folyamatosan kaptok egy értékelőt, de sajnos a diplomaleadás közbeszólt. Viszont csak egy vagy két rész maradt hátra, úgyhogy inkább foglaljuk össze ezt az egész évadot.

Azt már az elején szögezzük le, hogy ez a harmadik évad fényévekkel jobb lett, mint a második. Annak igazából még értelme sem volt, tulajdonképpen mindenki azért szenvedett, mert Vale túl irgalmas szamaritánus volt. Ebben a szezonban viszont volt igazi konfliktus, ellenségek, dráma, erős új szereplők, és végre kiderültek dolgok az oly sokat emlegetett Azráról is.

A karakterek alapvetően szépen fejlődtek (vagy épp visszafejlődtek, de annak is megvolt az oka), tanultak a hibáikból, és sokan új erőre kaptak, kiteljesedett a személyiségük. Sajnos ez nem mondható el Sunnyról, aki habár az első évad hidegvérű gyilkosából vált felelősségteljes szülővé, ez a fejlődés csak úgy oda van rakva elénk, hogy hé, itt a főszereplőnk. Ennek ellenére az a jóságérzet és kvázi becsületesség, ami vezeti ezekben a részekben is, már a történet legelején is megvolt benne, annak ellenére, hogy nyíró volt. Már akkor is szembeszállt Quinnel, ha valami már nagyon erkölcstelennek tűnt, és az utolsó részekig ugyanolyan forrófejű, senkire nem hallgató, magát csapatjátékosnak beállító, de tulajdonképpen örök magányos farkas maradt. Az évad másik hiányossága Kanin karaktere, aki nagyon nem lett kidolgozva a történetének komolyságához képest, és az “ébredése” is nagyon hirtelen jött. Mostanában sokat beszélgettünk a barátaimmal ilyesmi lelki dolgokról, ezért nem nagyon hiszem, hogy egy hosszú évekig gyötört, átformált tudatú ember visszakapja a józan eszét és az önbecsülését egy pillanat alatt. Kaphatott volna még egy részt, akkor talán a személyiségét is jobban megmutathatták volna.

Akik viszont nagyon tetszettek, az a Zarándok, Cressida és MK. A Zarándok történetében nagyon szépen látjuk az idealista megőrülését, ahogy istenkomplexusa lesz, és megkérdőjelezhetetlennek hiszi magát. Ez a változás nem egy pillanat alatgt ment végbe, ulajdonképpen folyamatosan építkezett az évad alatt, és gyönyörűen kiteljesedett a végére. Cressidán pedig ennek a fejlődésnek a hatása látszik ugyanilyen konzisztensen. Kezdetben szerette a férfit, és tiszta szívvel hitt benne, de ahogy elvesztette a józan eszét, úgy ábrándult ki belőle, először félt, majd ellenszegült. MK fanatizmusa és “átállása a sötét oldalra” is teljesen indokolt, és jól felépített. Elvesztette a hitét az emberekben, egész életében félt a képességétől, és megannyiszor szenvedett miatta, érthető, hogy végül egy olyan vezető szárnyai alatt lelt vigaszt, aki ünnepli, és nem megveti a képességét. Ennek ellenére maradt benne emberség azok iránt, akiket valaha szeretett, és ettől maradt ez a karakterfejlődés igazi.

Az új kedvencem pedig a korántsem olyan fontos szereplőnek beállított Gaius, aki gyenge kölyökből vált erős férfivá. Már kiskorától kezdve eredendően jó volt, és mikor biztatást kapott, ki tudott teljesedni, és szembeszállt zsarnok családjával. A Minervával való kapcsolatában ő a gyengébbik fél, ez mégsem helyezi őt kasztrált szerepbe, ő attól még megvívja a saját csatáit, de az Özvegy a báró, a vezető, a nagy harcos, és nem ő.

Az akciójelenetek még mindig hihetetlenül látványosak, élvezet nézni őket, pedig engem aztán igazán nem érdekel a legtöbb ilyen csihi-puhi rész. A kosztümök is fantasztikusak, nem csak szépek, de utalnak a szereplők lelki állapotára is, ami különösen tetszett.

A történetről nem szeretnék többet írni, mert főleg az évad második felében szinte minden részben értek meglepetések, amiket kár lenne lelőni, de egy biztos. Ez az évad tényleg izgalmas, jól felépített, több misztikummal, mint az előző kettő, és végre olyan érdekes, mint az első volt. A második olyan, mint egy filler két fontosabb szezon között, ezt nem tudom, folytatják-e majd, de ha nem, akkor igazán szép lezárást kapott.