„Ahol valaha féltem az igazság árától, most csak azt kérdezem: Mi az ára a hazugságoknak?”
1986-ban, 33 évvel ezelőtt egy igen súlyos, egészen pontosan az atomenergia felhasználásának kezdete óta a második legsúlyosabb atomkatasztrófa történt, amely csak úgy vonult be a köznyelvbe, mint Csernobil felrobbanása. Talán nincs is olyan ember, aki ne lenne tisztában ezzel a ténnyel. De vajon hányan vannak olyanok, akik ennél többet tudnak? Hányan tudják vajon, hogy az atomerőműnek mi volt a pontos neve? Hányan ismerik a robbanást kiváltó okokat? Vajon hányan vannak olyanok, akik tudnának mondani pár nevet, akiknek szerepe volt a katasztrófa előidézésében vagy a következmények enyhítésében? De tovább megyek. Vajon vannak olyanok, akik mesélni is tudnának ezekről az emberekről?
Úgy sejtem, hogy az átlagember nem feltétlenül tudna ezekre a kérdésekre válaszokat adni azonnal. Helyettünk azonban megtette ezt az HBO, amikor elkészítette a Csernobil (2019) című öt részből álló minisorozatát, melyben nem csak a Vlagyimir Iljics Lenin atomerőműről, az RBMK-reaktorok működéséről, a megelőző eseményekről és a katasztrófa következményeinek enyhítésére tett cselekedetekről tudhatunk meg többet, hanem neveket kapunk, a nevek mögött pedig embereket, sorsokat ismerhetünk meg.
Ugyan több dokumentumfilm is készült már a témában, ahol temérdek tényadatot bocsátottak a készítők a nézők elé, de ember legyen a talpán, aki ezeket az adatokat képes mind-mind megjegyezni. Valljuk meg őszintén, hogy ha megnézünk egy dokumentumfilmet, azért az nem érinti meg úgy a lelket, nem feltétlenül indítja el az empatikus képességeinket és nem az lesz az első gondolatunk, hogy vajon mi lett az emberekkel, akik ott voltak. Megnézzük, sajnálkozunk és haladunk tovább.
Ezzel szemben ez a sorozat úgy tárja elénk a katasztrófa tömény adatait is, hogy azokat mind-mind belerejteni magába a történetbe. Nem csupán száraz adatokat szolgáltat, hanem szemérmetlenül megmutatja, mit képes okozni a radioaktív szennyezés. Megmutatja, hogy mit élhet át egy fiatal nő, aki a férjét veszíti el napok alatt. Hogy milyen bátor dolog kiállni az igazság mellett. Milyen az, amikor emberek önszántukból áldozzák fel az egészségüket, az életüket azért, hogy egy nagyobb rosszat megelőzzenek. Megmutatja, hogy mit élhettek át azok, akik a sugárszennyezett körzetben az emberek kimenekítését, az állatok „megszabadítását” végezték. És természetesen megmutatja azt is, hogy vannak olyanok, akiket mindez nem érdekelt, csak saját magukat akarták felmenteni a következmények terhe alól.
Öt rész. Semmi több, semmi felesleges dolog, nincs sallang. Semmi túljátszás, sok-sok tényadat, amit úgy rejtettek bele, hogy észrevétlenül kapja meg a néző ugyanazt, amit egy dokumentumfilm során. Akadtak a tényektől eltérően megírt dolgok is (egyre később kitérek), de mivel nem vagyok szakértő a témában, ezért én is csak utána olvasás következtében tudok ezekről, biztos vagyok benne, ha mélyebben beleásnám magam a témába, találnék még érdekességeket. De mivel súlyos információkat nem írt át Craig Mazin forgatókönyvíró-prudocer, ezért úgy gondolom, hogy ennyi szabadság talán megengedett, főleg így, hogy tökéletesen hiteles tudott maradni.
Ezektől függetlenül úgy érzem, hogy benne volt minden a sorozatban, ami kell. Nem is csoda, hiszen a film forgatását hosszú-hosszú évek kutatómunkája előzte meg, hogy minél pontosabb adatokkal tudjanak a nézők elé tárni, minél részletesebben be tudják mutatni az embereket, és el tudják mesélni a történetüket. Úgy ültem ott a kanapénkon, mikor az ötödik résznek vége volt, mint akit leforráztak. Nem volt hiányérzetem, de volt bennem valami más. Egy mélységes döbbenet, fájdalom, hogy egy ilyen katasztrófát hagytak megtörténni és az elején még próbálták titkolni is, nem mérve fel a helyzet súlyosságát. Aztán mikor már nem volt visszaút és nyilvánosság elé kellett állni, akkor sem szerette volna vállalni a felelősséget igazán senki. Ujjal mutogattak egymásra, bűnbakokat kerestek, holott ezt egy nagyon összetett folyamat előzte meg.
De a történet a maga borzalmaival együtt is beszippantott. Már egészen az elejétől kezdve, amikor Valerij Legaszov (Jared Harris) – akinek ugyan nem az atomfizika volt a fő területe, mégis hatalmas szerepe volt a krízishelyzet kezelésében –, felveszi kazettákra a vallomását két évvel a balesetet követően, majd ahogy visszamegyünk az időben a robbanáshoz, és az azt követő hónapok küzdelmén át eljutunk a vádlottak tárgyalásához, mind-mind hozzászegezett a képernyőhöz.
És nem csak a történet, hanem a színészi munka is kiváló. Jared Harris és a Borisz Scserbina politikust alakító Stellan Skarsgård párosa számomra fergeteges volt. Mindkét színészt kifejezetten kedvelem, nem keveset tettek le már eddig is a filmipar asztalára, és ezt a Csernobilban alakított szerepükkel csak növelték. De nem tudnék kiválasztani egy színészt sem, aki nem adott hozzá ehhez a sorozathoz. Mindannyian élettel és tartalommal töltötték meg karaktereiket. 
Igazából nem tudnám eldönteni, hogy olyan karaktert nehezebb-e játszani, aki valóban létezett, vagy esetleg a fikciós karaktert, Ulana Komjukot (Emily Watson) volt nehezebb alakítani. Mivel a katasztrófát követően számtalan tudós vett részt a krízishelyzet kezelésében és mindegyiket képtelenség lett volna a filmben szerepeltetni, ezért az alkotók Ulana Komjut karakterével állítottak emléket ezeknek a bátor embereknek. Úgy érzem, hogy ez is sikerült, hiszen a karakter kedvelhető és a néző őt is a szívébe tudja zárni.
A történeten és a színészi munkán túl pedig a képi világ is igen lebilincselő. A korhű ruhák, az akkori divatnak megfelelő kinézet, a használati eszközök, a lakások kialakítása, a berendezési tárgyak mind-mind erősítették a ’80-as évek érzését. A film színvilága pedig csak még inkább hozzáadott ehhez. A drámai hatásokat pedig a zenékkel is csak még inkább emelték, amelyekért Hildur Guðnadóttir volt felelős. Nálam kiválóra vizsgázott.
Talán még annyit tudnék hozzátenni, hogy a kiemelt alkotókon túl mindenkinek, aki részt vett ebben a produkcióban elismeréssel és köszönettel adózom, hiszen egy ilyen kemény és kényes témához hozzá mertek nyúlni. Élmény, hogy nem csak adatokként kezeli a történet az embereket, mellette pedig kegyetlenül kendőzetlen és megrázó is. Ezentúl pedig úgy érzem, hogy méltó emléket állítottak az atomkatasztrófa áldozatainak. Igaz, én magam is a katasztrófa évében születtem, ezért valamilyen szentimentális kapocs köt szinte minden ’86-os eseményhez, de az atomkatasztrófa ezek közül is kiemelkedik valamiért, így talán előre borítékolható is volt, hogy engem bizony érdekelni fog ez a sorozat.
Persze hallottam olyan véleményeket is, melyek ugyan elmarasztalták, de én azt tudom javasolni mindenkinek, aki többre kíváncsi a tényadatoknál, hogy bátran nézze meg, mert nagyon sok plusz információval tud szolgálni a sorozat.
És még valami. Bár azok az emberek, akikről ez a sorozat szól, akiknek emléket állít, már nem láthatják ezt a bejegyzést, de szeretném megköszönni nekik azt az áldozatot, amit meghoztak azért, hogy én ma, 2019-ben Magyarországon ezt a sorozatot megnézhettem és írhattam róla értékelőt. Az ő életük és a számtalan többi áldozat élete volt az ár a hazugságokért…
„Minden elmondott hazugsággal az igazság adósai leszünk.”
Szerző
