Megint én, megint ugyanabban a témában – az a helyzet, hogy mire Thresholdék bejelentették, hogy tavaly év vége felé Budapestre is ellátogatnak, én már rég megvettem a jegyeimet a jelen kritikámban taglalt fesztiválra, mivel akkor még fogalmam sem volt, mikor láthatom utoljára kedvenc brit formációmát. Richard West és csapata az elmúlt évben szervezett ugyan egy újabb európai turnét, aminek során ráadásul elejétől-végéig eljátszották legutóbbi albumukat, a Legends of the Shires-t, ám én sajnos azokról a dátumokról lecsúsztam. Végül idén a We Låve Rockot választottam, ami egy hétvégén át tartó fesztivál Norvégia szívében. Az esemény mindkét napjára meg lettek hívva az angolok, és bejelentették, hogy az első estére besűrítik a teljes Legendses performanszot, a turnéhullám során valószínűleg utoljára, a másodikon pedig a szokásos best of programmal készülnek. Már önmagában az első napért megérte volna kimenni, na de egymás után két koncertet nagy hiba lett volna kihagyni.
Csütörtök este érkeztem Norvégiába, sajnálatos módon a reptéri késlekedések miatt talán túl későn is, de a buli csak pénteken kezdődött, úgyhogy nem maradtam le semmiről. Pénteken késő délután mentem le a helyszínre, és ott kellett szembesülnöm a ténnyel, hogy szó szerint a világ végén vagyok: a színpadot egy, az erdő ölelésében álló, átalakított farm épületben húzták fel, aminek az oldalában egy éttermecske húzódott meg, egyébként amerre csak elláttam, festői zöld övezet terült el. A britek előtt a helyi Wobbler nevű zenekar játszott – valójában a teljes felhozatal 95%-a norvég volt –, akiknek a játéka a hetvenes évek progresszív rockját idézte, és az olyan hangszerek, mint a hegedű, illetve a harangjáték igazán varázslatossá tette a hangzásvilágukat.
Sajnos az összes zenekar jelentős csúszásban volt, így az eredeti negyed tízes kezdés helyett csak nagyjából fél tizenegy környékén tudtak felcsendülni a The Shire (Part 1) harangjai. Az album sorrendjének megfelelően a sodró tempójú Small Dark Lines következett, amit már annyira megszoktam záró dalként, hogy kissé fura volt a műsor elején hallani, tombolni viszont ugyanúgy tudtam rá. A koncert első érzelmi csúcspontja a közel tizenkét perces eposz, a The Man Who Saw Through Time volt, amit az est első olyan dala követett, amit korábbi turnékon alig lehetett hallani. A Trust The Processről van szó, ami ugyanolyan ízig-vérig bombasztikusan szólt még egy ilyen aprócska helyen is, amint a korongon. A Stars And Satellites még mindig egy remekül énekelhető himnusz, és sokáig a repertoárban marad, az On The Edge pedig a program meglepetése volt – egy iszonyatos zúzdával indít, aztán hihetetlen lazaságba csap át, és nem hittem volna, hogy élőben labdába rúghat egy ilyen szám, azonban pozitívan kellett csalódnom. Ez után a már tökéletesen összeszokott The Shire (Part 2)-Snowblind páros következett, az előbbi az érzelmesebb, az utóbbi pedig a keményebb vonalat erősítve. Aztán a sorban három premier jött: először a pattogós gitártémákkal megfűszerezett Subliminal Freeways alatt futkosott a hideg a hátamon, aztán a politikai töltetű State Of Independence varázsolt el szó szerint, amiből a Superior Machine izmos témái rángattak ki. A The Shire (Part 3) annyira kis rövid átkötő dal, ráadásul összesen két sorból áll a szövege, úgyhogy én arra számítottam, hogy majd samplerről bejátsszák az egészet, a tagok pedig szusszannak egyet addig a háttérben – szerencsére tévedtem. Ez után érkezett a koncert másik fénypontja, a Lost In Translation, és mire eddig eljutottunk a műsorban, annyi érzés kavargott bennem, hogy bizony végigszáguldott pár könnycsepp az arcomon. A lírai Swallowed ismét varázslatos pillanatokat hozott el, és ha Westék itt letették volna a lantot – főleg hogy már jócskán éjfél környékén jártunk –, akkor is elégedett maradt volna a közönség. Sikerült azonban visszatapsolnunk őket, és a korábbi turnéval ellentétben most nem kettő, hanem három ráadás számmal is megörvendeztettek bennünket: először a Long Way Home-al emelték a hangulatot, majd bedobták a Pressure-t is, nehogy elkényelmesedjünk. A britek végül a nyitó pozícióból záró produkcióvá lett Slipstreammel búcsúztak, és egy ilyen trió – és természetesen az előttük felsorakozó tizennégy mestermű – után csak úgy zengett a farm.
Nem könnyű egy olyan eposzt, mint a Legends of the Shires „színre vinni”, főleg egy fesztiválközönség előtt, ám Thresholdék szerencsére embereikre leltek a péntek éjszakai publikumban. Olyan energia áramlott mind a zenekarból, mind a tömegből, hogy már csak emiatt is különleges volt ez a performansz – pedig a banda előző este még Helsinkiben játszott, azelőtt pedig Tallinnban, de a fáradtságnak abszolút semmi jelét nem mutatták a srácok. Glynn Morgan csodálatosan hozta mind a magas, mind a mély témákat, és a Legendsen azért akad pár cifraság ilyen téren is. A többiek is hozták a maximumot – pont egy hangszóró előtt sikerült állnom, úgyhogy Johanne James fergeteges dobtémáinak és Steve Anderson betonbiztos basszusának köszönhetően ingyenes lábmasszázst kaptam az első sorból. A vezető páros, a gitáros Karl Groom és a billentyűs Richard West játékát pedig még mindig különleges élmény figyelni.
Ez volt tehát a We Låve Rock fesztivál igencsak exkluzívra sikeredett pénteki napja. Mivel bőven akad mesélnivalóm a szombati felvonásról is, így nemsokára egy újabb beszámolóval jelentkezem.
Dallista:
Intro
- The Shire (Part 1)
- Small Dark Lines
- The Man Who Saw Through Time
- Trust The Process
- Stars And Satellites
- On The Edge
- The Shire (Part 2)
- Snowblind
- Subliminal Freeways
- State Of Independence
- Superior Machine
- The Shire (Part 3)
- Lost In Translation
- Swallowed
15. Long Way Home
16. Pressure
17. Slipstream
Képek: prognytt.no & norwayrock.net
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
