A Disney élőszereplős remake-jei adtak már nekünk jót és rosszat is, így hát az Aladdin új verziójához is félelemmel vegyes lelkesedéssel lendültem neki. Szerencsére boldogan jelenthetem, hogy bár nem hibátlan, a lámpás legújabb meséjében erős túlsúlyban vannak a pozitívumok.
A történet, gondolom, mindenkinek ismerős: adott egy hataloméhes tanácsadó, Jafar (Marwan Kenzari), aki egy dzsinn-nel (Will Smith) akarja megkaparintani a szultán (Navid Negahban) trónját, ám a dzsinn lakhelyéül szolgáló lámpást csak egy „csiszolatlan gyémánt”, az utcagyerek Aladdin (Mena Massoud) kaparinthatja meg, akinek egyetlen vágya, hogy elnyerje Jázmin hercegnő (Naomi Scott) szerelmét. Persze az élőszereplős verzió sok újdonságot hozzátesz a régi meséhez, amik szinte kivétel nélkül működnek is, azonban még mielőtt ezekre rátérnénk, kezdjük talán azokkal a dolgokkal, amiket nem sikerült annyira eltalálni.
Több helyen is olvastam, hogy Guy Ritchie úgy közelítette meg a filmet, mint aki még sosem látott volna musicalt, és ez sajnos valamilyen szinten igaz. Bár a dalok önmagukban egészen remekek, az újrahangszerelés új és izgalmas hangzást kölcsönöz nekik, sőt, Jázmin egy új szólót is kapott, aminek én már most megelőlegezek egy Oscart (legalábbis nagyon egyértelmű, hogy a Disney erre hajt), sokszor valahogy… nem illeszkednek a filmbe, ami miatt a narratíva kissé megakad és sutának érződik. Kicsit olyan ez, mint mikor az ember két, önmagában nagyon szép, csak egymáshoz nagyon nem illő ruhadarabot próbál egyszerre felvenni. A másik dolog, ami nekem kicsit sántított, az az volt, hogy úgy éreztem, az alkotók néha kicsit túlságosan is az eredetire támaszkodtak. Ez alatt azt értem, hogy néha mintha átugrottunk volna bizonyos lépéseket a történetben—hiszen a közönség tudja (tudnia kell), hogy mi fog most történni, így hát nem kell mindent megmagyaráznunk, ugorhatunk A-ról C-re.
Ezeken túl viszont a film nagyon ügyesen működik, jól kezeli az alapanyagot, és minden, amit ahhoz hozzátesz, remekül illeszkedik a már ismert képbe, kiegészítve, kicsit modernizálva azt. Kezdjük talán ott, hogy Jázmin szólóján túl én a jelmezekért, meg úgy az egész képi világért is megelőlegeznék egy Oscart—ugyanis az egész film egy kész vizuális orgia. Aztán az is nagyon tetszett, hogy Agrabah és az udvar, hogy úgy mondjam, nem vákuumban létezik. Emlékeztek az eredeti filmre? A palotában mintha a szultánon, Jázminon, Jafaron, és pár őrön túl más nem is élt volna. Az élőszereplős filmben ezzel szemben van egész udvartartás, szolgálók, látogatók, sőt, belekóstolgatunk az uralkodást övező kérdésekbe, a külpolitikai is kicsit szóba kerül, és végre valaki azt is szóvá teszi, hogy oké, hogy itt van ez az Ali herceg Ababwából, de mégis, hol van az az Ababwa?
Ami pedig végképp nagyon jót tett a filmnek, az az egyes karakterek upgrade-je. A szultán végre nem teljesen infantilis, hanem jóindulatú, csak kicsit régimódi és szűk látókörű. Jafarnak van motivációja: a nulláról indult, utcagyerek volt ő is (ami kis tényt a sztori ki is használ!), és úgy érzi, eleget küzdött azért, hogy túljusson az örök második szerepén. Will Smith Dzsinnije nem olyan, mint Robin Williamsé, de ez így is van jól: még az eredeti Dzsinni végtelenül szolgálatkész volt, rögtön úgy indított, hogy haverok vagyunk, és leginkább a néző kedvéért poénkodott, addig Will Smith Dzsinnije tízezer év szolgálat után elérte a „mindenre magasról teszek”-szintet. Vagy legalábbis „mindent megteszek, amit kívánsz, de azért meg fogom nehezíteni a dolgodat”. Ez a Dzsinni folyton Aladdin kontójára poénkodik, csipkelődik, 
szívózza, és közben a saját ambícióit is hajkurássza. Vagyis gazdájától külön próbálja élvezni a lámpán túli életet. Nagyon árulkodó kis mozzanat például, hogy amíg az animált Dzsinni úgy indított, hogy „mi a neved? Aladdin? Szólíthatlak Alnak?”, addig az élőszereplős Dzsinni vagy háromszor kérdezi meg a Jóbarát-dal alatt Aladdintól, hogy most hogy is hívnak téged, haver? Mellette Aladdin története nem mutat túl sok újdonságot, viszont azért az ő figuráját is sikerült nagyon szépen árnyalni, arról nem is beszélve, hogy Mena Massoud zseniális táncos, ami tudását több helyen meg is villantja.
Dzsinni mellett talán Jázmin esett még át a legnagyobb változtatáson, és ez egyértelműen a javára vált. Az eredeti Jázmin még nagyon a Disney reneszánsz elején született, vagyis nem volt éppenséggel egy aktív, vagy éppen túl nagy ambíciókat dédelgető karakter—igen, látni akarta, hogy mi van a palota falain kívül, de ezen túl nagyjából csak annyit akart, hogy szerelemből mehessen férjhez. Naomi Scott Jázminja ezzel szemben kikéri magának, hogy miért kell neki férj, miért nem uralkodhat ő maga? És ezt nem csak dacból mondja, hanem tesz is a dolog érdekében: tanul, beleszól a kormányzásba, próbál tapasztalatokat szerezni és tettein keresztül bemutatni, hogy készen áll a feladatra. (És azért lássuk be, Jázmin a trónon sokkal logikusabb Aladdinnál.) Emiatt amúgy Jafarral is összetűzésbe kerül, aminek hála a film igen erős feminista felhanggal rendelkezik. Szóval Jázmin talpraesett, tudja, mit akar, és vágyai nem 
merülnek ki abba, hogy szerelemből akar férjhez menni. De a frissített karakterek mellett valaki olyan is feltűnik a filmben, aki az eredetiben nem is volt benne, ez pedig Jázmin szolgálólánya, Dalia (Nasim Pedrad), akit egyszerűen imádtam. Dalia nem csak, hogy comic reliefként funkcionál, ami már elég ritka a női karakterek esetében, hanem mindenféle szégyenérzet nélkül, jó hangosan kimondja, hogy mit (kit) is akar. Egyszóval Dalia egy borzalmasan szórakoztató karakter.
Mindent egybevetve tehát, bár messze nem tökéletes, az élőszereplős Aladdinnak nemcsak, hogy van létjogosultsága, hanem nagyon ügyesen épít az eredetire és modernizálja azt, miközben szemkápráztató látványvilága, karizmája, és jól ismert, fülbemászó dallamai magával ragadják a nézőt.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback