“A hallgatás nem képesség. Nem erő. A hallgatás az az eszköz, amelynek révén a gyengék gyengék, az erősek pedig erősek maradnak. A hallgatás az elnyomás módszere.”
Az Engedetlenség Naomi Alderman első regénye. A világsikert meghozó A hatalom szintjét nem ugrotta meg, de nem csalódtam az írónőben; ez is egy nagyon lebilincselő és eredeti könyv, amire érdemes odafigyelni.
Ronit Krushka harminckét éves, New Yorkban él, és leszbikus létére főnökével, egy nős férfival folytat viszonyt. Apja halála után visszatér szülővárosába, Londonba. Ortodox zsidó családból származik, de nem gyakorolja a vallást, és rég elhidegült apjától is, aki befolyásos rabbi volt. Hazatérése nem mentes a konfliktusoktól: a hagyománytisztelő közösségben, ahol felnőtt, már Ronit puszta lénye is hajmeresztő provokáció.
De a sokkhatás kölcsönös. Ronit viszontlátja unokatestvérét, Dovidot, akiből rabbi lett, ráadásul Ronit régi szerelmét vette feleségül. Ronit nem tér magához: unokatestvére és régi szerelme is egész más, mint annak idején.
Ronitot friss tapasztalatai arra kényszerítik, hogy mindent átértékeljen, amit az életről gondolt.
A cím nagyon találó, én kimondottan élveztem, ahogy Ronit ellenszegült a vaskalapos hagyományoknak. Az első pillanattól kezdve szimpatikus volt, és teljesen megértem, hogy ki akart törni ebből a közegből. Ha nem lett volna leszbikus, csak feminista, vagy egyszerűen olyan nő, aki kezdeni akar valami értelmeset az életével, nem csak férjhez menni, akkor is nehéz lett volna az élet egy ilyen elnyomó környezetben, ahol bármiféle másságra ferde szemmel néztek; főleg, hogy a rabbi lányaként amúgy is biztos nagyobb figyelem és elvárás hárult rá. Bár azért az apja nem volt olyan rossz, mint amilyennek elsőre tűnt, inkább csak magába zárkózott, és mintha nem tudott volna mit kezdeni egy lázadó lánnyal.
Ronit egykori barátnőjét, Estit végig nagyon sajnáltam, amiért szinte teljesen mások irányították az életét az elvárásaikkal, és nem lehetett önmaga, de jó volt látni rajta a változást a vége felé, amikor ismét közelebb kerültek egymáshoz Ronittal. Mondjuk legalább a férjével jól járt, igaz, hogy Dovid nem sok vizet zavart, de lehetett volna sokkal rosszabb is. Azért elég jó kis hármas lehettek ők gyerekkorukban, én tökre éreztem a kémiát. Jó volt látni, amikor megint „összefogtak”, és a sarkukra álltak. (Dovid fejfájásának leírása meg teljesen kiakasztott, annyira érzékletes volt, hogy már attól tartottam, menten migrént kapok.)
Érdekes volt belelátni egy zárt ortodox zsidó közösség életébe – bár bevallom, nekem az ilyen szigorú szabályok szerint élő emberek mindig kicsit elborultnak tűnnek, legyen szó bármilyen vallásról –, megismerkedni a szokásaikkal. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy a sok vallásos szövegnek örülök, mert közelebb kerültünk tőle a megértéséhez, vagy sokallom, mert néha már tényleg úgy éreztem, mintha hittanórán lennék, de mindenesetre érdekes volt. Számomra meglepő volt, hogy ennyire maradiak voltak a nemi szerepeket és feladatokat illetően, meg hogy milyen szigorúak pl. az öltözködési szabályok, vagy a szombat rendje.
Az is nagyon érdekes volt, ahogy többször is felmerült a hallgatás kérdése, meg hogy igenis ki kell állnunk magunkért, mert csak így érhetünk el változást, nem csupán a személyünkre, hanem a társadalom egészére vonatkozóan.
A befejezés nekem határozottan pozitívnak tűnt, úgy látszik, Estiék magukra találtak és Ronit is megbékélt a múltjával és önmagával, és úgy tudott továbblépni, hogy közben a gyökereitől sem szakadt el.
Két könyv után teljes bizonyossággal állítom, hogy Naomi Alderman teljes mértékben nekem való író, szóval alig várom, hogy mivel rukkol elő legközelebb. Az nem kérdés, hogy nekem kelleni fog.
Szerző
- Szerkesztő
Korábbi cikkek
Könyv2022-03-30Boldizsár Ildikó: Amália álmai
Igaz történet alapján2022-03-16Jung Chang: Vadhattyúk
Könyv2022-03-02Leïla Slimani: Altatódal
Könyv2022-02-02Sarah Winman: Csendélet
