Hát ez is elérkezett: egy újabb korszak vége. Nem mondom, hogy nem féltem — bár sosem néztem, még bennem is élénken él az Így jártam anyátokkal végét követő rajongói felindulás–, de örömmel mondhatom, hogy az Agymenők megtalálta a módját, hogy örömteli és kielégítő lezárással szolgáljon a rajongóknak.
Végre megtörténik az, ami felé nem csak ebben, hanem az elmúlt tizenkét évadban vártunk: Sheldon és Amy megnyeri a fizikai Nobel-díjat. Ez az esemény nyitja és dominálja a széria duplarészes fináléját: az első félórában, miután leül az eufória első hulláma, Sheldonnak meg kell küzdenie a díj hozta változásokkal (amiben Amy új haja és ruhái is beletartoznak). Mindeközebn a második félidőben, két hónappal később, a banda Stockholmba utazik, hogy részt vegyen a díjátadón, ami miatt Howard és Bernie először hagyják magukra a gyerekeket, miközben Leonardnek és Pennynek van egy titka, Raj pedig találkozik egy hírességgel.
Nem kis erőre volt szükségem, hogy elindítsam a finálét—igen, féltem a végétől, féltem tőle, hogy rossz lesz, féltem tőle, hogy veszteségérzetet fog hagyni bennem. Féltem, hogy az utolsó kép egy üres lakás lesz, az utolsó érzelem pedig az elválás okozta keserédesség. De nem ez történt: egyfelől, ahogy azt már a bevezetőben is írtam, a finálé jó lett, méltó lett a szériához, másfelől pedig az alkotók úgy zárták le a sorozatot, hogy a nézőben nem marad veszteségérzet.
Az Agymenők nem valami nagy csavarral zár: senki sem költözik sehová, nincsen válás, költözés, semmi ilyesmi (nos, egy csavar azért van, ami iránt kicsit vegyes érzelmeim vannak, de leginkább azért, mert nem tudták rendesen kifejteni az eset által kiváltott érzelmeket az érintett szereplők esetében), marad a status quo, csak ünneplünk. Nem csak Sheldonék Nobel-díját, hanem magát a szériát is. Mert hogy csavarok helyett inkább rengeteg kis visszapillantást, visszakapcsolást kapunk, miközben sok olyan kis dolog is történik, amire már hosszú évek óta várunk. Például, azzal ellentétben, amit az alkotók ígértek 
anno, a fináléban láthatjuk Bernie és Howard gyerekeit, a lift is megjavul (igen, ezt mindenki nagyon várta), az utolsó jelenet pedig olyan szépen visszaköt Sheldon, Leonard és Penny első találkozásához, hogy azt majdnem megkönnyeztem.
És bár nagyon csavar nincs, és bár feltételezhetjük, hogy a srácok élete a Nobel-díj után viszonylag nagy változások nélkül folyik majd tovább (jó, azért lesz majd itt változás), a finálé cselekménye nagyon szép, sőt, ügyesen épít arra, hogy mennyire állandólagos is a változás. Meg hát… Na, szép volt az egész. Szép volt az utolsó nagy összezördülés a srácok és Sheldon közt. Szép volt, ahogy Sheldon feloldotta ezt a konfliktust. Szép volt, ahogy Amy úgy döntött, változni fog, de mégis önmaga maradt. Szép volt… Az egész szép volt.
Ráadásul a humor is a helyén volt. Bár a talán legnagyobb nevetést az egyik nagyon korai jelenet váltotta ki belőlem, a humor-faktor azért elég konstans maradt az egész epizódban, és bizony többször nem sikerült megállnom, hogy ne nevessek fel hangosan.
Így, a végére pedig már nem maradt más, mint hogy köszönetet mondjak: kedves Agymenők, köszönöm az elmúlt tizenkét évadnyi agymenést, a rengeteg kopogást, a Szép cicát, Sheldon helyét, Mrs. Wollowitz hangját, a rengeteg nevetést, és még annyi, de annyi mindent. Bazinga mindörökké!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
