Kevesen tudják rólam, hogy kedvenc együttesem a Rammstein. Ezen sokan meg is szoktak lepődni, amikor kiderül. Egyszerűen nem nézik ki belőlem, hogy vonz ez a zene. Sőt, volt szerencsém az elmúlt tíz évben kétszer is eljutni a banda egy-egy koncertjére, az egyik alkalommal még egy személyes találkozóra is volt lehetőségem. S mivel a Rammstein már több éve elkísér az életemben, ezért nem is volt kérdés, hogy ez a könyv kell, hiszen a banda egyik tagja, Christian írta, róla szól, Ő mesél.
Életemben most olvastam először életrajzi könyvet. Valahogy ez a műfaj eddig kimaradt, de amint megláttam a Cser Kiadó kínálatában – még megjelenés előtt – a kötetet, azonnal tudtam, hogy ez kell, sőt mi több, ez lesz az első életrajzi olvasmányom.
Mivel a borító minden kis szegletét tüzetesen megnéztem, ezért tisztában voltam vele – hisz a borítón elég feltűnően (piros pöttyben fehér szöveg) van feltüntetve –, hogy „Vigyázat, ez NEM Rammstein-könyv”. Szóval szófogadó kislányként nem is számítottam arra. Viszont arra sem, amit végül kaptam. Ugyanis álmomban sem gondoltam, hogy egy könyv lehet ennyire közvetlen, lehet ennyire emberközeli, ennyire emberséges. Nagyjából olyan érzés volt olvasni, mint amikor az ember leül egy jó haverjával vagy akár a tök jó fej szomszéddal, ő pedig sztorizgat az életéből. Elmeséli, hogy miket csinált gyerekkorában, mi vezetett ahhoz, hogy megkedvelte a zenét, illetve, hogy hogy is jutott el oda, hogy valóban zenei pályafutása lett.
Ugyan a történetek között nem mindig haladt egyenes vonalban, már ami az események idővonalát illeti, de ettől függetlenül egy végtelenül élvezhető kötetet tudhatok magaménak. Valahogy sosem akartam igazán letenni, de azt sem akartam, hogy vége legyen. Csak faltam a betűket, a sorokat, az oldalakat, s miközben nagyon jókat kuncogtam, teljesen szívembe zártam ezt az embert azért, aki ő maga. Nem azért, amit a színpadon mutat egy-egy koncert alkalmával, nem azért, amit a klippekben látok, nem is azért, mert zenél, hanem azért, aki a szívét írta bele ezekbe az oldalakba. Megmutatta egy olyan arcát, amit talán kevesen mernének felvállalni. Christiant ugyanis egy végtelenül szerény embernek ismertem meg. Valahol talán nincs is tisztában önmaga igazi értéivel, sokszor úgy éreztem, hogy kifejezetten alábecsüli önmagát. Talán nem is véletlen, hogy a banda koncertjein, valamint klippjeikben is mindig Christianra osztják a szivatható karakter szerepét. Ami show-nak oké, de a sorok között valahogy megbújt egy érzés, hogy Flake az életben is ilyennek látja magát. Egy felejthető, egy szivatható, jelentéktelen alaknak, holott biztos vagyok benne, hogy rengeteg érték lakozik még a lelkében.
Az emberen túl pedig bepillantást nyerhettem az NDK világába is. Legalábbis kaphattam egy kisebb képet arról, hogy milyen lehetett abban az időben ott élni, felnőni, elindulni az életben.
A kötet jó negyedét vagy talán az egyharmadát is, Christian életéből „lopott” pillanatok színesítik, fotók formájában, amik ugyan nem minden esetben kapcsolódnak az éppen mesélt történetekhez, mégis olyan közvetlen hangulatot teremtenek az olvasó és az író között, hogy az ember valóban úgy érzi, egy régi ismerős emlékeit lapozgatja éppen.
Két dolog van, amit nem pozitívan éltem meg a könyvvel kapcsolatban. Azt nem mondanám egyikre sem, hogy negatív, de inkább a nem tetszik kategóriába sorolnám. Az egyik a már fentebb is említett csapongás az időben – legalábbis én úgy éreztem, hogy Christian olykor csapongott –, a másik pedig, hogy a kötet inkább tagolatlan volt, mint tagolt. Hogy mire gondolok itt? Például nincsenek fejezetek, a történetek nem igazán különülnek el. Egy-egy részt egy csinos kis csillaggal választottak el a következőtől, azonban a csillagokkal határolt részeken belül sem mondanám, hogy ugyanarról volt szó egészen végig. Inkább kényszeres tagolásnak tűntek ezek a csillagok, mint valódinak.
Ettől függetlenül azonban imádtam a könyvet, nagyon megszerettem az íróját, a Rammstein iránti szeretetem pedig továbbra is töretlen. Apropó Rammstein. Valamiért nagyon-nagyon tetszett, hogy a banda nevét egyetlen alkalommal sem említette Lorenz a könyvben, sőt, a tagok nevére sem emlékszem, hogy láttam volna akár egyszer is leírva. Ettől függetlenül rá lehetett ismerni mindenkire. Aki ismeri őket, az tudja, hogy mikor kiről volt szó. És könyvmolyként még egy valami volt, ami rettentően szimpatikussá tette a szememben ezt az ember. Ez pedig nem más, mint a könyvek szeretete és tisztelete. Szóval egyértelműen jó szívvel ajánlom a könyvet mindenkinek, azoknak meg főleg, akik szeretnék a billentyűk mögött játszó embert is kicsit jobban megismerni.
És természetesen nagyon örülnék, ha a többiek is elszánnák magukat és megörvendeztetnének egy-egy önéletrajzi írással, mondjuk hasonló formában, mint Lorenz.
Szerző
