A múltkori, ismételt csalódás után ezen a héten sikerült az Odaát alkotóinak egy jó epizódot összehozniuk – már ami a történetet illeti. A karakterizáció szempontjából viszont még mindig elég nagy bajban vagyunk, és némely szereplő kapcsán úgy érzem, végzetes sérüléseket szenvedtek. Úgy gondolom, ezeket rettenetesen nehéz lesz helyretenni – sőt, a széria jelen állása szerint nem is vetnék hitet abba, hogy ez valaha megtörténik –, az meg még hatalmasabb blama lenne, ha megpróbálnák a szőnyeg alá söpörni az egészet. Az pedig már csak hab a problématortán, hogy bármelyik verziót esélyesnek látom megvalósulni.
Sam (Jared Padalecki) és Dean (Jensen Ackles) megemlékezést tartanak Maryről a bunkerben, aminek során találkoznak Bobbyval (Jim Beaver). Az idősebbik vadász ez után elindul, hogy megkeresse Jacket (Alexander Calvert), de a testvérek is elhatározzák, hogy még Bobby előtt meg kell találniuk őt. Eközben Jack bujkál, és azon gondolkodik, mitévő legyen, amikor Duma (Erica Cerra) rátalál, és megváltást ígér neki, a srácnak cserében pedig teljesítenie kell az utasításait. Így jutnak el oda, hogy Jack bibliai ítéleteket hajt végre embereken, majd a Mennyországban megpróbál új angyalokat létrehozni. Castiel (Misha Collins) lefüleli Duma tervét és szabotálni próbálja őt, ám ez idő alatt a Winchestereknek valami egészen mással sikerül elcsalniuk Jacket.
Kezdem akkor azzal, ami jó volt, ha már végre tudok pozitívumokat is felhozni. A Jack in the Box egy remekül felépített epizód: a cselekmény szépen bontakozik ki, és nem mellesleg roppantul izgalmas is, én az utolsó pillanatig tűkön ültem. Azért pedig külön piros pont jár, hogy az egészet bibliai sztorik és elemek köré szőtték, mert remekül bántak a forrásanyaggal, ami azért korábban is a széria egyik erőssége volt. A képi világ lenyűgöző, a kameramunka zseniális. Ami a színészeket illeti, igazából mindenkit kiemelhetnék, hiszen kiválóan oldották meg a nem épp hétköznapi jeleneteket, amik eléjük tárultak.
És akkor itt jön az a bizonyos DE, merthogy a jellemábrázolás nagyon belerondít az egyébként egészen korrekt összképbe. Azt kell mondjam, hogy a két főszereplő nem túl karakterhűen viselkedett az eheti részben, és akkor még rendkívül finoman fejeztem ki magam. Az abszolút érthető, hogy a gyász ki tudja úgy fordítani az embereket, hogy rá sem ismernek saját magukra, na de van egy bizonyos határ, amin Leming és Buckner úgy átsprinteltek, mint Usain Bolt a célszalagon. Ha az íróknak az a célja, hogy az utolsó szezonra megutáltassák a nézőkkel a főszereplőket, akkor jó úton haladnak, ám én nem hiszem, hogy ebbe az irányba kéne elindulni, ahogy azt sem, hogy ezt direkt csinálnák – bármelyik variáció az igazság, bajok vannak, méghozzá nagyok.
Jövő héten vége az Odaát utolsóelőtti évadának, és az előzetes alapján rendesen fel kell kötnünk a gatyánkat. Vajon, ha alapból negatívan állok hozzá, akkor kevesebb esélyem lesz majd a csalódásra?
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
