Most írjam azt, hogy „A hét meg a nyolcát!”, vagy azt, hogy „A macska rúgja meg!”? Nem és nem! Mégpedig azért, mert nem illene ilyen finom megfogalmazás ehhez a könyvhöz. Ebben a történetben ugyanis egy rettentően szabadszájú főhőssel – antihőssel(?) – van dolgunk, akinek bár megvan a maga stílusa, mégis felettébb szerethetőre sikerült. Ezen túl pedig van egy bizonyos képessége, amelyről a véleményem erősen egyensúlyoz jelenleg az áldás illetve az átok között.
A könyvet tavaly év végén ajándékba kaptam egy vásárlásnál a Fumaxtól, és a legjobb választásnak bizonyult ez a történet. Szinte letehetetlen volt, csak peregtek a lapok az ujjaim között, és hirtelen azt vettem észre, hogy hopp, vége a kötetnek. Chuck Wendig olyan lendületes történetet kerekített az oldalakra, hogy öröm volt lépést tartani Miriammel a nagy hajszában. Ami számomra újdonságként hatott, hogy az a tipikus road movie hangulat dübörög végig 300 oldalon keresztül, amit filmekben viszont sosem szerettem igazán – és nagy valószínűséggel ezután sem fogok –, de annyira passzolt mégis a történethez, hogy más stílusban írva, más hangulattal nem tudtam volna megszeretni. Így viszont egy fergeteges kalandban lehetett részem, mocskos szájú főhőssel, aki a lelke mélyén bizony egy nagyon is szerethető fiatal lány.
Apropó mocskos szájú. Kifejezetten nem szeretem a káromkodást – irodalmi alkotásokban főleg –, ennek ellenére Miriam szájából hiába záporoztak a keresetlen szitkok, mégis inkább vagánynak tüntette fel ezt az amúgy sérülékeny és érzékeny lélekkel megáldott csajszit. Azt a csajt, akinek vállára a történetalkotó olyan hatalmas súlyt helyezett, hogy ha megérint valakit, akkor annak az embernek a halálát, pontos időmeghatározással, premier plánban nézheti végig, akár egy jó fajta moziban. Beteg dolog, ugye? Az meg főleg, hogy ennek a lánynak tizenéves kora óta ez a mozi jutott.
Történetünk fő szála, hogy Miriam látja egy kedves, bár számára akkor még idegen ember brutális halálát, mit halálát meggyilkolását, akit valamiért meg akar menteni. Valamiért, amit eddig még egy látomás – Nevezhetőek ezek annak? – alkalmával sem tapasztalt. Miriam nem igazán érti a saját indíttatását, azt meg végképp, hogy miért kezdi egyre jobban megkedvelni a férfit, akivel alig találkozott. Akit amúgy én is egyre inkább megkedveltem, talán pont azért, mert olyan esendőnek találtam az egész embert. Innen kezdődik a vesszőfutás az idővel, annak ellenére, hogy Miriam jól tudja, a halált nem lehet kicselezni.
Közben összeakad egy-két idióta karakterrel, akik ugyan meg vannak győződve a saját igazukról, meg úgy gondolják, hogy nagyon bitang elképzeléseik vannak a dolgokról és majd minden úgy megy, ahogy eltervezték. Abszolút azt éreztem ezekkel a karakterekkel szemben, hogy sokkal inkább röhejesen hülyék, csak nekik nem szólt erről senki. Főleg a főnök – alias Szőrtelen fasz – egy rettentően unszimpatikus karakter, mert nem elég, hogy valójában buta, mint a tök, de ebben a dologban még szorgalmas is.
Egyébként nem rosszak a karakterek, mert Miriam és Louis első pillanattól kezdve közel került hozzám, a többieket meg szinte azonnal az „ezeket nem szeretem” cellába zártam. Főhősünk egyébként olyan volt számomra, mintha Neil Gaiman Halál karakterének egy felnőttebb, halandóbb, mocskosabb és brutálisabb kivitelével találkoztam volna, még akkor is, ha funkcionálisan igen sok eltérés van a két karakter között. Egyszerűen imádtam! Karakterfejlődés szempontjából sem panaszkodom, Miriam szép változást mutat, kivéve a beszédstílusát természetesen.
A szerkesztés és a nyelvhelyesség is rendben volt. S bár a Fumaxtól eddig csak képregényeket olvastam, és ez volt az első regény, nagyon örülök, hogy odafigyelnek arra, hogy amit kiadnak a kezükből ne csak tartalmilag legyen rendben, de külsőleg és formailag is hozza az elvárható minőséget.
S ha már szóba került a külső, bizony a borítója fantasztikusan beszédes. Ránézek és úgy érzem, hogy mindjárt egy jó nagy csapat madár fog elrepülni mellettem. Mind tartalmilag, mint külsőleg illik a címéhez.
Semmiképpen sem mondanám ifjúsági kötetnek. Ne adjátok gyerekek kezébe! Ugyanis műfaját tekintve horror-thriller-misztikus kategória. Az ifjúság ékesszólásának pedig igazán nem tenne jót, ha Miriam beszédstílusát venné alapnak. A kötetet azonban jó szívvel ajánlom a felnőtt, olvasni és kikapcsolódni vágyó közönségnek.
Szerző
Trackback/Pingback