Oldal kiválasztása

Ezt a filmet 2 dolog nézette meg velem. Egy, az építész karakter, ugyanis tervezek egy cikket, amihez a filmes építészeket vizsgálgatom, kettő, Tom Hiddleston feneke. Ha pedig ez a kettő nem tartotta volna bennem a lelket, bizony nem nézem végig. Most viszont nagyon örülök, hogy megnéztem, mert van egy elméletem róla, ami nagyon megmelengeti a kis építész lelkemet. Mármint a tény, hogy ezt így észrevettem. Lássuk hát!Főszereplőnk Robert Liang (Tom Hiddleston), aki nővére halála után új életet akar kezdeni, ezért beköltözik a High-rise nevű társas-torony huszontödik emeletére, ahol gyönyörű, minimalista lakásában új életet kezdhet. Előzör minden simán megy, élvezi a kilátást és a lakást, később pedig megismerkedik a többi lakóval, akiknek korántsem olyan fényes és boldog az élete, mint ahogy azt először hisszük. A High-rise egyébként egy társadalmi ranglétra is egyben, ahol a legszegényebbek laknak az alsó szinteken, felfelé pedig az egyre előkelőbbek, legfölül a negyvenedik szinten pedig maga az építész, a vagyonos Anthony Royal (Jeremy Irons). Royal egyébként a balesete után tervezte  tornyot, ugyanis azóta nehezen meg neki már a járás is, ezért megteremtett egy világot, egy társasházat, amiből a lakóknak ki sem kell lépniük, csak ha munkába mennek. Van itt minden, hatalmas tetőterasz, uszoda, vegyesbolt, ami csak kell. Ahogy Liang megismeri az emberek saját kis problémáit, úgy élesednek egyre jobban az ellentétek a gazdagok és a szegények között, amiket csak fokoznak az épület egyre gyakrabban megjelenő problémái, mint az áramszünetek vagy a víz hiánya. Egyre apokaliptikusabbá válik a helyzet, az ételek megromlanak, nincs ivóvíz, az emberek egymást ölik az utolsó falatokért. Mindent elönt a szemét, a gazdagok és a szegények külön barrikádozzák magukat, Liang pedig lassan kezd megőrülni.

Mielőtt még kifejteném a kis teóriámat, azért foglaljuk össze, milyen is volt a film. Pocsék. Nem tudom, szerintem egyrészt a művészfilmek nem nekem valók, másrészt tele volt az egész mocsokkal és gusztustalan öldökléssel, amit egyszerűen nem bírok. Persze ez személyes preferencia, de valahogy nem élvezem az olyan filmeket, amik közben kellemetlenül érzem magam. Ez a film pedig az undorító jelenetek között is folyamatosan lassú, vontatott és kellemetlen.

Most pedig térjünk át az Unité d’Habitationra (magyarul „lakóegység”), amely a „kompakt otthon a városban” gondolatának egyik első, és talán legjelentősebb alkotása. Tervezője Le Corbusier francia építész, akire nagy hatással volt az urbanizmus, a vasbeton, mint anyag, a high-rise építészet (azaz a minél magasabbra törekvés), és brutalista építészet (erre majd később visszatérünk). Az első, Marseille-ben található  – amit én személyesen is láttam – unité lényege, hogy midnen megtalálható a hatalmas társasházban, óvoda, általáos iskola, tetőterasz, étterem, minden. Az épület úgy működik, mint egy kis város, szinte ki sem kell mozdulni belőle. Ez volt az első, ami eszembe jutott a filmről, hogy talán ez is ott lehetett az ihletők között. Valami viszont nem stimmelt. Az Unité d’Habitation nem akarta úgy szegregálni az embereket, mint a high-rise…

Le Corbusier – Unité d’Habitation

 

Ekkor azonban eszembe jutott Le Corbusier egy másik terve, a Ville Radieuse azaz „ragyogó város” ami az emberi test és a funkcionalitás alapján osztotta fel egy utópisztikus város részeit. Ez sem „elkülönítésről” szólt, de önkénytelenül is kialakult volna benne valami ilyesmi, ugyanis a várost kiszolgáló funkciók városrészek szerint szét voltak bontva, így ez a terv is beugrott, miután a filmről elmélkedtem.

Le Corbusier – Ville Radieuse

A haramdik dolog pedig most jutott eszembe, miközben ezt a cikket írtam. Brutális emberek, gusztustalan öldöklés… Az itt található építészet pedig egyértelműen brutalista. Minél nagyobb legyen, minél magasabbra törekvés, vasbeton ezerrel, látszó, nyers, érdes beton felületek még a lakáson belül is… Véleményem szerint az épület brutalista stílusa már az elején előrevetíti a cselekményt, a jövőt, hogy az emberekben is megjelenik majd a brutalitás, a nyers ösztön.

Persze ezek az észrevételek nem változtatnak sokat a filmen, sőt, azon se, hogy egyáltalán nem élveztem, de kicsit megmelengették az építész szívemet, és tetszik, hogy talán ez lehetett mögötte a gondolat. Vagy ha nem, akkor is illik rá. Ma is megvan az igény az ilyesfajta unitékre, talán a film ezeknek a disztópiája lehet. Talán azt akarja mondani, hogy egy lakóközösség nem lehet város. Talán, mint ahogy az építészek is maketteket használnak, egy ilyen unité is egy város, egy állam makettje, ahol a társadalmi szétválasztódás forradalmakat és anarchiát szül?

A látvány egyébként nagyon ott van, a kamerakezelés zseniális, nagyon szépek a jelenetek. Komolyan, még azok is, amik éppenséggel undorítóak, mint snittek, gyönyörűek. Nem tudom, van-e valami oka a fel-feltűnő ABBA-számoknak, bennem ezek inkább csak még bizarrabb érzést keltettek.

Összességében, ha érdekelnek a művészfilmek, szereted az ilyen disztópikus, megborulós, grotesztk dolgokat, akkor érdekes lehet számodra, de ha egy gyáva nyúl vagy, mint én, akkor nem ajánlom.

Szerző

Buttercup
Szerkesztő