Az Állattemető volt az első Stephen King-regény, amivel találkoztam, alig tíz évesen olvastam, és imádtam – ez volt az első lépés a rajongás útján. Két évtized és sok tucat könyv után már nem csak azt voltam képes voltam meghatározni, miért szeretem ennyire King regényeit és novelláit – immár azt is elég tisztán látom, hogy néhány kivételtől eltekintve miért nem tudom szeretni az ezekből készült filmeket.
Stephen Kinget előszeretettel hívják a horror nagymesterének, de a legjobb történetei nem préselődnek bele a horror műfajának kereteibe, nem az ijesztgetés a célja. King mesél, meséiben pedig ismét gyerekek vagyunk mind, akik a felnőttek furcsa világának rémeivel veszik fel a harcot. Minden regényében megragadható egy (vagy több) issue, amivel felnőttként is nagyon nehéz megküzdeni, gyermeki szemmel pedig ezek egyenesen démoni színezetet kapnak. Legyen az egy egészségtelen szülő-gyerek kapcsolat, bántalmazás, iskolai bullying, betegessé fajuló rajongás, vagy épp a veszteséggel való megbirkózás, King zsenialitása abban rejlik, hogy mindmáig képes ezeket az érzéseket egy gyermek szemének tükrén keresztül bemutatni – ez a tükör lehet, hogy ferde, lehet, hogy torzít és felnagyít, de nagyon is jól mutatja, milyen nyomot hagynak és hogyan formálnak minket az ilyen események.
Az Állattemető épp ezért – sok más King regénnyel egyetemben – nem horror. Nem az a lényege, hogy feltámad-e egy állat, vagy egy ember, nem is az a lényege, hogy mi jön vissza a síron túlról, nem az a fontos, milyen gonosz mágia képes erre. Ez a történet a veszteségről, a reményről és a gyászról szól, arról, hogyan lehet, és miért muszáj feldolgozni azt. Emberi kapcsolatokról szól, testvérekről, barátokról, házastársakról, szülő-gyerek viszonyról. Ott van Ellie és Zelda testvéri kapcsolata, ahol a fiatalabbik lánynak óriási bűntudattal kell megbirkóznia, hiszen nem elég, hogy ő egészséges, míg a nővére beteg, de annak közvetlen halála is az ő gyengesége miatt következik be. Egész felnőtt életében megbocsájtás és feloldozás nélkül kell élnie, ami nem is kicsit nyomja rá a bélyegét a döntéseire és állapotára. Ott van Jud, aki a feleségét veszítette el, de láthatjuk a kisgyereküket elveszítő szülőpárost, vagy épp a barátságot is, ami felépül Jud és Creedék között. A teljes regényt átszövi a szeretet, aggodalom, barátság, veszteség, félelem és a remény. Pontosabban a hamis remény, hisz a fő tanulság pont az, hogy nincs menekülőút, nincs megoldás, a gyászt fel kell tudni dolgozni. Ami a sírból visszajön, az csak külsejében hasonlít a szeretteinkre, a lelkük örökre oda, az emberi élet törékeny és pillanatok alatt, egyetlen rossz döntés miatt örökre elveszíthetünk bárkit. Pont a remény hamissága miatt ennyire sötét és komor ez a történet, de komorságában is nagyon szép.
És pontosan ezeket az értékeket képtelen megugrani a Kolsch – Widmeyer páros által rendezett remake. Természetesen nem tudok elmenni a film értékei mellett, hiszen voltak benne igazán remek megoldások (a kedvencem az ELLIE betűkből eldőlő L volt, gyönyörű kép), de a forgatókönyvben tátongó óriási lyukak miatt ahogy múlnak a napok, úgy egyre inkább csak a hibák maradnak meg az emlékezetemben. Az írók egyszerűen lecsupaszították az alapsztorit, és csak a vázat hagyták meg: a zsúfolt nagyvárosi stresszből a vidéki kisvárosba költöző családot, a fura titkokat rejtő, de barátságos szomszédjukat, és persze a kisállat-temetőt. A könyvhöz és az első filmfeldolgozáshoz hűen itt is elpusztul a család macskája, itt is megmutatja Jud (John Lithgow) Louisnak (Jason Clarke) a mocsáron túl rejtőző mágikus földet, ahonnan visszatérnek a holtak, itt is meghal a házaspár egyik gyermeke (hogy kivételesen valami újat mutassanak, ezúttal nem a kisfiú, hanem a lány, Ellie (Jeté Laurence) lesz a forgalmas út és a kamionok áldozata – ez pedig kimondottan előnyére is válik a történetnek). Persze itt sem képes a férfi feldolgozni a tényt, hogy elveszítse a gyermekét, így – a családot és Judot lerázva – kihantolja és az indián temetőben temeti el lánya holttestét, de persze, ahogy azt már kívülről tudjuk: a visszatérő lény csak külsőre hasonlít Ellie-re.
Az alapsztori megvan, csak épp a lelket vágták ki belőle. Rachel (Amy Seimetz) és Zelda (Alyssa Brooke Levine) kapcsolatán kívül nem ad át a film egyetlen, a történet szempontjából fontos emberi kapcsolatot és motivációt sem. Pedig mindössze száz perc lett a végső játékidő, tehát a mai 2- 2,5 órás mozik idején kényelmes belefért volna még tíz, de akár húsz perc is, hogy ne csak mocsárban kóricálást, vagy sötét házakban hentelést kapjuk, hanem a mondanivalóból is legalább egy kicsit. Persze a rendezők is érezték, hogy így eléggé értelmetlen a karakterek viselkedése, ezért jobb híján a szájukba adták a motivációt. Ebből talán a legszánalmasabb megoldás az volt, amikor Jud elmondja, mennyire szerette Ellie-t, és azért mutatta meg az indián temetőt, hogy a kislány ne veszítse el a macskáját – ezt a szeretetet azonban kénytelen szóban kifejteni, mivel a képernyőn előtte jó, ha tíz mondatot vált a gyerekkel, összesen három rövid alkalom alatt, és azt hiszem, én mélyebb és hitelesebb érzelmeket táplálok a fodrászom iránt, mint amit sikerül ebbe a pár pillanatba beletenniük a film készítőinek. Csakhogy én nem azért nézek filmet, hogy a szereplők szóban narrálják ezeket a dolgokat, hanem hogy kifejtsék a megfelelő eszközökkel. Ezúttal sajnos hiába vártam, a karakterek cselekedetei kapkodóak és koncepció nélküliek, kívülről vezérelt bábukként viselkednek.
King egyik legnagyobb mélységű történetét sikerült egy átlagos jumpscare popcornmozivá silányítani, ami számomra hatalmas csalódás volt – különösen, mivel az AZ remek feldolgozása után nagy reményekkel és lelkesen ültem be a moziba. Persze ijesztgetős horrorként jól működik, így ha csak az a cél, hogy első randin legitimizáljuk a partnerünk kezének szorongatását, akkor tudom ajánlani – King rajongóknak viszont semmiképp.
Szerző
