„Hogy milyen filmeket szeretek? A jó filmeket szeretem.”
Emlékeztek erre a reklámra? Valamikor évekkel ezelőtt ment a tévében és most valahogy eszembe jutott. Hogy miről jutott eszembe? Hát arról, hogy szerdán este, premier előtt néztük Mary Shelley életéről és a Frankenstein, vagy a modern Prométheus című kultikussá vált alkotásának megszületéséről szóló, még 2017-ben forgatott filmet.
Nos kérem, az ilyen filmekre mondom én azt, hogy „Hát az ilyen filmeket szeretem!”
S hogy miért nyűgözött le ennyire ez az alkotás? Aki nem először olvas tőlem, az tudja, hogy az irodalom nagyon közel áll a szívemhez. A gótikus irodalom pedig különleges helyet tölt be a lelkemben. Mary Shelley: Frankenstein című történetét tavaly decemberben olvastam, és nagy hatással volt rám az a sok rejtett tartalom, az a mérhetetlen mennyiségű bánat, magány, keserűség, szomorúság, elhagyatottság melyeket az írónő a sorok közé szőtt. A kötet elején van ugyan egy rövidebb ismertető a mű keletkezését illetően, de a szerdai élmény olyan mértékben egészítette ki az ismereteimet Mary Shelley – vagy Mary Wollstonecraft Godwin, ahogy hívták akkor, amikor a történet megszületett – életéről, tapasztalatairól és indíttatásaival kapcsolatban, hogy visszagondolva az addigi tudásom szinte semmi sem volt. Sőt, tovább megyek, ugyanis nem csupán a kötet megalkotásával kapcsolatos tudásom bővült, hanem úgy érzem, magát az íróját is megismerhettem valamennyire. Persze ehhez – jól belegondolva – nem elég csupán Haifaa Al-Mansour rendezésében készült Mary Shelley – Frankenstein születése című filmet megnézni. Ehhez el kell olvasni magát a történetet is. A kettő együtt képes kiadni egy majdnem kerek egészet, fantasztikusan egészítik ki egymást. Azért csak majdnem, mert természetesen két alkotás alapján úgysem tudhatunk meg mindent valakiről, azonban életének egy igen meghatározott időszakába, lelkivilágába, álmaiba, vágyaiba bepillantást nyerhetünk.
A film visszaviszi a nézőt az 1800-as évek elejére, Mary fiatal leánykorába. Ugyan Emma Jensen és Conor McPherson forgatókönyvírók a történetet némi módosítással mesélik el – nem ejtenek szót például Mary féltestvéréről, Fanny Imlay-ről, vagy éppen Percy Shelley és Mary első találkozásának időpontját és helyszínét is megváltoztatják –, azonban a film által közvetített emberi értékeken ez mit sem változtatott. Olyan forgatókönyvet írtak, amelyet egész végig élmény volt megélni, sőt nagyon szívesen olvasnám regény formájában is. Ami kifejezetten tetszett, hogy a két főszereplő megismerkedésének idején az írók nem fukarkodtak a versbetétekkel. Végül is miért tették volna, hiszen Percy Bysshe Shelley az angol romantikus költészet egyik legjelentősebb alakja máig is.
A színészek játéka számomra hiteles volt (azért azt is megjegyzem, hogy engem annyira magával ragadott a történet, hogy lehetségesnek tartom azt is, hogy az esetleges hibák felett elsiklottam). A karakterek élettel teliek, hihetőek voltak és nem éreztem túljátszottnak sem őket.
Elle Fanning Mary szerepét igazi átéléssel játszotta. Elhittem, hogy gyengéd szálak fűzik partneréhez, elhittem, hogy az igazi Mary Shelley életében valóban minden így történt, ahogy azt a vásznon bemutatták, elhittem a fájdalmát, a magányát. Megbizonyosodhattam róla, hogy ez a nő nem csak kiváló író volt, de erős, kitartó és makacs is, aki évekig kereste a saját hangját, mire végül megtalálta.
És a Percy-t játszó Douglas Booth játékáról sem tudok negatívan vélekedni. A költő alakja, az a bohém, szerelmes mégis kicsapongó karakter, aki bizony nem vetette meg többek között az alkoholt sem, azonban mégsem tudta belopni magát a szívembe. Amolyan felemás érzéseim vannak magával Shelley-vel kapcsolatban. Természetesen ez nem a színésznek, hanem a költőnek szól.
Bel Powley játékát több okból is kedveltem. Egyrészt nagyon örültem, hogy a forgatókönyvírók Mary mostohahúgának, Claire Clairmontnak szerepéről sem feledkeztek meg. Bár róla igen kevés információt sikerült fellelnem, mégis azon keveset hitelesen kaptam vissza a vászonról. Na meg a két főszereplőn túl Claire karaktere a film elejétől szinte a legvégéig látható, hallható. Kedvelhető ám, mégis olykor kissé idegesítő jelenségnek éreztem. A lány azért is volt fontos szereplő, mert egy kis feszültséget volt képes csempészni Mary szerelmi életébe. Holott az írónőnek oka nem volt a féltékenységre, mégis egy kicsit megfűszerezte a történetet.
De muszáj említést tennem Lord Byronról is – hiszen volt szerepe abban, hogy Frankenstein megszülethetett –, akinek ugyan nem ismerem az életét, mindenesetre a Byront alakító Tom Sturridge által egy, a korának jelentős alakját ismerhettük meg, aki – talán származása miatt, talán sikerei végett – egy igazi, nagyvilági ficsúrként viselkedett (legalábbis a filmben, hogy valóban így volt-e, annak még utána kell járnom). Ezzel együtt lehetett a karaktert egyszerre szeretni és utálni is. Mellékszereplőként kiváló volt szerintem.
Ragozhatnám még, de nem teszem. Tetszett a színészi játék, és tetszett a vásznon megmutatkozó karakterfejlődés is. Nem mellesleg olyan tehetségek színesítik a szereposztást, mint Stephen Dillane (Game of Thrones) – Mary apja, azaz William Godwin, vagy Maisie Williams (Game of Thrones), aki ugyan csak egy rövid ideig bukkan fel, illetve a film végéhez közeledve találkozhatunk Ben Hardyval (Bohemian Raphsody) dr. Polidori szerepében.
Amit pedig nagyon imádtam, az a film képi világa. Megkaptam azt a tipikus színvilágot, kosztümöket, amiket vártam, egy kivétellel. Mary fején a horgolt kissapka nagyon furcsán mutatott. Valahogy számomra túl modern hatást keltett, úgy éreztem, hogy nem igazán illik bele a korba. Ettől eltekintve szerintem hiteles képet festett a 19. század elejéről. Lenyűgöző kor volt, de valahogy sokkal jobban élvezem így, hogy olvasok, filmet nézek róla, mintha hirtelen oda kerülnék.
Összefoglalva a Mary Shelley életéről szóló filmdráma egy lenyűgöző alkotás számomra. A készítők munkáját csak dicsérni tudom, hiszen egy minőségi alkotást tettek le az asztalra.
A decemberben olvasott Frankenstein történet megtartotta magának a lelkem egy darabját, a következő darabot pedig ez a film követelte magának. Vitathatatlanul egy új kedvenccel bővült a listám, hiszen elgondolkodtat, megmutat egy régi világot, megmutatja az emberi gyarlóságot, kegyetlenséget, egy nő küzdelmét az elnyomással szemben, a harcot a szerelemért és hogy sosem szabad feladni az álmainkat.
Szerző
