Én, Strahd – Egy vámpír emlékiratai

Titeket is elért az Alkonyat-korszak? Hősiesen bevallom, nekem igenis volt egy rövidebb Alkonyat-korszakom, de valahogy a főszereplőket sosem szerettem. Persze, nekem is folyt a nyálam Robart Pattinsonra, de főleg inkább a mellékszereplők története érdekelt. Amikor véger ért a hype, engem továbbra is kíváncsivá tettek a vámpírok, de inkább a klasszikus, Dracula-szerűek, nem azok, amik csillognak a napon. Tavaly karácsonyra pedig Apukámtól megkapta a család ajándékba a Castle of Ravenloft D&D szerepjátékos társast, amit azóta is imádok, és erőteljesen elkezdett érdekelni a játék háttértörténete is. Így, mivel kock családból származom, és a szüleimnek szuper ki fantasy gyűjteménye van, ez a könyv is itt volt a polcokon, úgyhogy mindenképp el akartam olvasni.Történetünk Strahd von Zarovich körül forog, aki egy több száz éves, rettegett vámpír gróf, akinek korábbi élete teljesen homályba vész. A könyv legelején Rudolf van Richten szemszögéből figyelhetjük a történteket, aki egy magányos vámpírvadász, és akinek feltett szándéka, hogy megöli a hírhedt grófot. Mivel azonban Strahd teljesen megközelíthetetlen, és vitathatatlanul veszélyes, ezért van Richten nagy nehézségek árán besurran a Ravenloft kastényba, a vámpír lakhelyére, és elkezd kutakodni a könyvtárban, reménykedve, hogy talál valami nyomot. Valami apró, elrejtett információt, ami alapján rést találhat a védelmén, és végül majd elpusztíthatja. Kisvártatva talál is egy érdekes füzetet, amiről kiderül, hogy nem más, mint maga Strahd naplója. Ahogy a vámpírvadász olvassa, úgy ismerjük meg mi is a történetét, egészen Ravenloft bevételétől a közelmúltig, végigkövetve az átváltozását azt, ahogy szövetséget kötött a gonosszal, eldobva emberi mivoltát, és vámpírsága napjait, nehézségeit, személyes problémáit és vívódásait, és ahogy van Richten remélte, gyengeségeit is.

Ennél többet nem nagyon árulhatok el a történetből spoiler nélkül, amit nem is szeretnék. Beszéljünk inkább arról, hogy tetszett, milyennek találtam magát a könyvet, és a szereplőt.

Strahd azon érdekes főszereplők közé tartozik, akiről már az elején tudjuk, hogy nem szabad megszeretnünk, hiszen gonosz, megátalkodott, és elég rendesen embereket gyilkol. Emellett tesz is érte, hogy ne kedveljük meg, hiszen az ő saját szemszögéből látjuk az eseményeket, halljuk a gondolatait, amiből azonnal lejön, hogy határozottan nem egy kellemes, kedves ember. Lenéző, rideg, folyton borongós, soha, semminek nem tud örülni, és nem is kötődik senkihez. Néhány szereplő irányába bizonyos fokú tiszteletet érez, de azért őket sem tartja sokra. Saját öccséről is hasonló gondolatai vannak, és soha senkit nem is fog szeretni, egy szereplőt kivéve, akiről nem beszélhetek, mert azal túl sokat mondanék, de annyit elárulhatok, a szituáció a legklasszikusabb, amit csak el tudtok képzelni.

Elkalandoztam… Szóval annak ellenére, hogy szinte végig szörnyen llenszenves karakterről van szó, valahogy önkénytelenül mégis megszeretjük… Én legalábbis megszerettem. Volt egy pillanat, amikor valamit nagyon meg akart szerezni, amiért korábban olyan dolgokat tett, ami szerintem az egész történetben a legszörnyűbb, de amikor újra lehetősége volt rá, hogy az övé legyen, amit akart, és boldog legyen, én őszintén szurkoltam neki. Nem tudom, hogy ez csak az én hülyeségem vagy az író zseniális stílusa, de végig bújkált bennem ez a furcsa érzés, amit nem tudtam hova tenni.

Összességében nekem nagyon tetszett mind a sztori, mind maga a stílus, iszonyat hamar végeztem vele, csak úgy olvastatja magát. Ettől csak jobban megjött a kedvem, hogy több Ravenloft témájú könyvet elolvassak, amiből azért van egy pár a polcunkon, úgyhogy már alig várom, hogy még többet megtudhassak erről a világról.