Egyértelműen kijelenthető, hogy nagy kedvelője vagyok a misztikus történeteket elmesélő irodalomnak. A könyv, amiről most olvashattok tőlem, pedig pont egy ilyen történet lesz. Részemről ez egy újraolvasás volt, ugyanis valamikor a 2010-es évben már megismertem a lapokon megbúvó sztorit, de megdöbbentő, hogy kilenc év távlatából mennyi újdonsággal tudott szolgálni.
„Gyakran egy nő mutatja nekünk az utat. Az átjárók őre meg minden.”
Nézzük először a borítót, mert az valami rémes. Igen, nem kertelek, ez a borító úgy szörnyű, ahogy van. Egyszerűen rossz ránézni. Már azért is, mert rózsaszín – de az a babarózsaszín, amit én nem kedvelek –, meg azért is, mert olyan semmilyen, összecsapott vagy nem is tudom. Az angol nyelvű verziók – kettőt is láttam, itt és itt megtekinthetők –, sokkal-sokkal szebbek. Előbbi annyira nem, de utóbbi számomra átadja azt az érzést, ami a könyv olvasása közben ragadott magával. Egyébként a magyar fordításhoz több borítót is láttam, de igazából se a fenti – amivel hivatalosan megjelent –, se az itt megtekinthető nem ér fel a történethez, kifejezett sajnálatomra.
Ennek ellenére azonban a könyvnek sikerült felkeltenie az érdeklődésemet, ebben pedig nagy szerepet játszott a címe: Ysabel. Abban az időben még égett bennem ez a név, mint kedvenc női nevem, aztán szépen lassan kikopott, és ehhez talán köze lehet a Twilight Bellájának is, ugyanis azzal a sorozattal kapták fel igazán ezt a nevet, és ha nem is mindegyik, de szinte minden második történetben akadhattunk egy Isabel nevű karakterre. Azonban a kötetnek van egy alcíme is, mégpedig az, hogy Provence varázslatos arca. Nos, itt vont engem teljesen bűvkörébe. Valamiért kifejezetten kedves helyet foglal el szívemben Dél-Franciaország Provence régiója, és nem igazán tudom megmagyarázni, hogy miért. Nem szeretem igazán sem a bort, sem a levendulát, mégis, amikor meghallom/meglátom valahol, hogy Provence, szinte beleremeg a lelkem. Talán ezért is lehetett olyan nagy hatással rám ez a történet. Talán tudtomon kívül valami régi kötelék lehet a lelkem és a hely között.
És a történet, igen, ez a misztikus, számomra fantasztikus, csodálatos helyen játszódó történet. Nem mondanám, hogy a világirodalom felejthetetlen remeke lesz évek, évtizedek, évszázadok múlva, de engem mégis elbűvölt, elvarázsolt.
Edward Marrinert, a világviszonylatban ismert fotóst és csapatát Provence-ba szólítja a munka, és a kis csapatot elkíséri Edward fia, a tizenöt éves Ned is, akinek amúgy iskolában lenne a helye, de mivel orvos édesanyja jelenleg Afrikában dolgozik, ezért a fiú az iskola utolsó két hónapját magántanulóként(?) tölti, és Provence-ba utazik apjával. A történetbe csöppenéskor Ned éppen Aix-en-Provence, Saint-Sauveur Katedrálisát fedezi fel magának, míg Edward és a csapat külső felvételeket készít. A katedrálisban üldögélve találkozik össze a New Yorkból érkező cserediákkal, Kate-tel, akinek személyében egy igazi kis tudóshölgyet tisztelhetünk. Majd a két fiatal összeakad egy férfival, Nedben pedig elindul egy misztikus folyamat, ami által tisztában van olyan dolgokkal, amikről esélytelen lenne, hogy tudjon. Hiszen honnan is kéne egy tizenötéves kanadai fiúnak tudnia arról, hogy a katedrális kerengőjében látható, az idők során igen megkopott női szobor valójában nem Sába királynőjét ábrázolja, valamint ez a férfi alkotta meg sok-sok évszázaddal ezelőtt? Na, ugye, hogy sehonnan? A két fiatal kíváncsiságának, tudásszomjának, a kalandvágynak és a közelgő Beltane-nak (pogány, kelta, a termékenység, az újjászületés ünnepe) köszönhetően nyakig merülnek az eseményekben, és sikeresen magukkal rántják közvetlenül és közvetetten az egész társaságot is. Ned látszólag egy olyan esemény kulcsfigurájává válik, amelyhez semmi köze, mégis a történet bizony tartogat meglepetéseket az olvasónak.
Guy Gavriel Kay szerencsére nem olyan író, aki egy hirtelen ötlettől vezérelve csak úgy írt egy történetet Provence vidékére, Beltane idejére és fogalma sincs róla, hogy valójában hogy néz ki a hely, vagy miről is szól ez az ünnep. Az író bizony utánajárt – ha addig még nem ismerte – a történetébe szövögetett helyszíneknek, építményeknek, eseményeknek. Az ünnep lényegét megragadva írt egy olyan sztorit, aminek fantasztikus történelmi vonatkozásai is vannak a csodás tájleírásokon túl. Történelmi szempontból nem egyszerűen a kelta/görög/római történelemre gondolok, hanem bizony művészettörténeti említések is akadnak. Szóba került például kedvenc festőm, Vincent van Gogh egyik festménye, és többször találhatunk utalásokra Paul Cézanne művészetével kapcsolatban is.
Továbbá a történetben megbúvik egy szerelmi szál is, de azt az író olyan szépen adagolja, annyira pont leheletnyi, hogy szinte rajongva olvastam azokat az oldalakat, ahol megjelent ez a kis selyemszál. Szó szerint izgultam, hogy történjen már valami, legyen egy lopott érintés, egy tétova puszi, vagy csattanjon el végre az első csók. Úgy érzem, hogy a misztikum és a történelem szálai közé fantasztikusan szőtte bele a bimbózó szerelmet az író.
És végül a karakterek. Kedvesek, szerethetőek. Többségében. Melanie-t, Edward asszisztensét, és Meghant, Ned anyját valahogy nem tudtam megkedvelni. Ők valamiért mumusok maradtak számomra, míg a többi szereplőt sikerült megszeretnem. Kit jobban, kit kevésbé, de például Ned és Kate párosáért rajongtam.
Karakterfejlődés is akadt bőven, Ned és az anyja esetében is. Ned részéről egyértelmű, hiszen egy olyan történet szerves részét alkotta, ami valamikor hosszú-hosszú évszázadokkal ezelőtt (2.600 éve) kezdődött, Meghannak pedig el kellett fogadnia, hogy az életében nem minden fekete vagy fehér, bizony a kettő között sok-sok árnyalat bújik meg.
Így a végére talán még annyit fűznék hozzá – aztán ígérem befejeztem a szövegelést –, hogy ez egy szépen megkomponált történet, egy borzalmas borító alá rejtve. A cselekmény persze helyenként kiszámítható, mégis képes elvarázsolni az olvasót. Úgy érzem, hogy méltánytalanul érte több negatív kritika is, de hát nem vagyunk egyformák. Engem megfogott és meg is tartott ez a történet. Ja igen, és sokkal jobban tetszett, mint kilenc éve, pedig akkor sem tartottam rossz könyvnek. Sőt képes volt arra is, hogy meglepetést okozzon, hiszen volt, amire abszolút másképp emlékeztem.
Szerző
