Az Avantasia és a Delain új megjelenései után folytatódik a februári metál albumok mustrája. Ezúttal a progresszív metál nemzetközi helytartóinak, az amerikai-kanadai Dream Theaternek a legújabb kiadását, a Distance Over Time-ot veszem górcső alá. Az isteni formáció legutóbb csaknem három éve jelentkezett új szerzeménnyel, a több mint kétórásra nyúlt prog operával, a The Astonishinggel, ami igencsak megosztó lett mind a kritikusok, mind a rajongók szemében. A terjedelmes diszkográfia legfrissebb tagját azonban eddig mindenki dicsérte, és én sem fogok kilógni a sorból a mostani elemzésemmel.
A lemez meglepetésektől mentesen indít, hiszen mind az Untethered Angel, mind a Paralyzed követi a tipikus Dream Theater formulát. Az igazi nyalánkságok a harmadik daltól kezdődnek, hiszen először a második single-ként kiadott dal, a Fall Into The Light lép ki a megszokott sémából: a hétperces eposz az album első hosszabb darabja, és a kőkemény verzék mellé befért egy lágyabb, melodikusabb refrén, és egy libabőrt produkáló akusztikus betét is a közepére. A Barstool Warrior a kiadás „gyengébb” számai közé tartozik, és a gitár-zongora párosítás egyszerre idézi a Falling Into Infinity és a The Astonishing hangulatát is. Ezt követi a dobos, Mike Mangini első szerzeménye a zenekarnak, a Room 137 falszaggató riffekkel és agresszív vokállal zakatol végig.
Az új megjelenés második felét egy kifejezetten érdekes darab nyitja, a S2n személyében, amiben remekül keverednek a pompás basszus témák, a fülbemászó kórus, valamint a laza gitár és dob háttér. Az At Wit’s End az album leghosszabb költeménye, ami még így is lényegesen rövidebb a maga kilenc percével, mint egy átlagos Dream eposz, viszont így is tökéletes prog költemény kerekedik ki belőle, ami elejétől-végéig egy utazás. Az első komolyabb pihenés majdnem a lemez legvégén jön el az Out Of Reach személyében, ami egy tipikus LaBrie ballada, finom zongora- és gitárjátékkal kiegészítve. A hivatalos menetidőt szintén egy hosszabb dal zárja – a Pale Blue Dot olyan szempontból lóg ki a repertoárból, hogy Petrucciék a space prog stílusba eddig még nem nyúltak bele, ám végül sikerült a saját mintájukra formálni. Bónusz számként ott van még a Viper King, ami bár hangzásvilágában csak jóindulattal illik a felhozatalba, ám egy rendkívül laza, jazz ihletésű kis darab.
Az igazat megvallva, a Distance Over Time pontosan az, amire a Dream Theaternek most szüksége volt. Ezelőtt éveken keresztül szinte futószalagon gyártották Petrucciék az új anyagot, ami ugyan nem volt rossz, de annyira túlságosan kiemelkedő sem, mint a korábbi munkásságuk, a The Astonishing pedig minden szempontból nagy bukás volt – mondom ezt úgy, hogy nekem személy szerint nem volt problémám vele. Az új lemez azonban minden téren úgy hat, mint a friss levegő: a banda megtartotta azokat az elemeket, amikért szeretjük őket, új köntösbe csomagolták azokat, a hangzásvilágot pedig inkább a metálos mint a progos irányba vitték el, és emiatt lett ilyen remek a végeredmény. Nincs egy unalmas pillanat sem az albumon, a dalok együtt és külön is megállják a helyüket, és ütnek, mint a húszkilós kalapács.
Karriermentő csomag haladóknak – akár ez is lehetne az új Dream Theater darab alcíme. Viccet félretéve, úgy tűnik, tényleg csak egy kicsit több pihenés és a kreativitás szabadon engedése kellett, hogy a prog istenek újra elfoglalhassák méltó helyüket a metál pantheonjában.
Dallista:
- Untethered Angel
- Paralyzed
- Fall Into The Light
- Barstool Warrior
- Room 137
- S2n
- At Wit’s End
- Out Of Reach
- Pale Blue Dot
- Viper King (bónusz)
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
