Mary Ann Shaffer – Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

“Lehet, hogy a könyvekben valamilyen fészekrakó ösztön munkál, amely igazi olvasóikhoz vezérli őket.”

A Krumplihéjpite Irodalmi Társaság egy bűbájos, szívbemarkoló történet, aminek egyszerűen öröm elmerülni a soraiban.

1946 januárjában a Londonban élő Juliet Ashton levelet kap egy ismeretlen férfitól a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója elmeséli, miért alakították meg a második világháború alatt, a német megszállás idején a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot, és hogyan segítette a sziget lakóit abban, hogy átvészeljék a háborút. Így kezdődik a szívet melengető, varázslatos kisregény, melyben levélváltásokból, apránként rajzolódik ki előttünk a festői Guernsey-n élők humorral átszőtt, embert próbáló története.

Már évek óta várólistás volt nálam ez a könyv, úgyhogy kitörő örömmel fogadtam, amikor a belőle készült, 2018-as film apropóján a Park kiadó megörvendeztette a népet egy újabb kiadással.

Szerencsére nem is okozott csalódást. Ez egy igazi aranyos szívmelengető történet, és noha szomorkás pillanatoknak sincs híján, mégis elképesztően pozitív hangulatot áraszt. Egyszerűen imádom az ilyen kedves, intelligens könyveket, amik egy kicsit a könyvek, az olvasás és az írás szeretetéről is szólnak. A könyvklubok iránt is indokolatlan vonzalmat érzek, szóval minden adott volt ahhoz, hogy szeressem.

Nem sok levélregényt olvasok, most konkrétan csak a Drakula jut eszembe – ami nyilván mérföldekre van a kedves könyvmolyok életétől -, de nekem nincs vele semmi bajom, sőt, élvezem, ha különböző emberek elbeszéléséből kell összerakni a nagy egészet. Szeretem, hogy mindenkinek más a stílusa, hogy az írásaikon keresztül és mások jellemzéséből áll össze a személyiségük. Tetszett, hogy egyszerű, hétköznapi emberekről szólt, és nem hatásvadász módon mesélt a háború rémségeiről, hanem egyszerűen azt mutatta meg, milyen hatással volt a helyiek életére, hogy bennük milyen emlékezetes pillanatok maradtak meg. És még ezek a borzasztó dolgok is észrevétlenül belesimulnak a könnyed stílusába, nem lógnak ki, épp csak annyi időre törik meg az idilli hangulatot, amennyire kell.

Guernsey engem is elvarázsolt, azóta már képeket is néztem róla, és nagyon szeretnék egyszer elmenni oda, olyan bűbájosnak látszik. Bevallom, eddig még soha nem hallottam róla, de felkerült a képzeletbeli „fedezzünk fel könyves helyszíneket”-bakancslistámra.

Juliet nagyon szimpatikus hősnő, én nagyon megszerettem, tetszett a stílusa és a gondolkodásmódja. egy csomó mindenben teljesen egyetértettem vele. Nagyon szeretem azt a fajta humort, ami neki van, olyan szellemes, és egyébként is okos és talpraesett nőnek tűnt. Szerettem a leveleit olvasni, végig olyan érzésem volt, hogy igazi kebelbarátok is lehetnénk. Sőt, az egész Krumplihéjpite Irodalmi Társasághoz szíves örömest csatlakoznék. A többi tag is szerethető, bár ők Elizabeth kivételével nem igazán kerültek közel hozzám; bár a magának való Dawsey és Juliet kapcsolata is aranyos volt, de inkább Juliet újságíró barátja, Sidney lopta be magát a szívembe. És imádtam nyomon követni, ahogy lassan összeállt Juliet könyve, aminek a kapcsán a szigetre utazott; biztos szívesen elolvasnám, ha tényleg létezne. Persze a lényeget már tudjuk, de akkor is.

Egyedül a befejezéssel nem vagyok teljesen megelégedve, egy kicsit rózsaszín volt, és a kotnyeles Isola romantikus szálakat érintő szerencsétlenkedését is picit eltúlzottnak éreztem, de egyébként tetszett, ahogy fény derült a szerelmi szálra, aranyos volt.

A film az előzetes alapján nem igazán adja vissza a történet imádnivaló hangulatát, és Lily James – akit egyébként szeretek – is túl fiatalnak tűnik a könyves Juliethez, de azért meg fogom nézni, mert már olvasás előtt is érdekelt, és közvetve mégiscsak ennek köszönhetem, hogy végre sikerült megszereznem a könyvet.