Az én hősöm

Történetünk az 1800-as évek elején játszódik, amikor is a bájos, fiatal úrhölgy, Pauline Beaugard (Noémie Merlant) az eskövőjére készül. Nem is akárkihez készül férjhezmenni, hanem a délceg Charles-Grégoire Neville (Jean Dujardin) kapitányhoz. Pauline nővére, Elisabeth (Mélanie Laurent) nem nézi jó szemmel a tervezett frigyet, hiszen átlát a kapitány mézes mázas modorán, és egy nemtörődöm szoknyapecérnek tartja. Azonban a éppen a lánykérés után Neville-t szólítja a kötelesség. Azonnal csatába kell mennie, hogy megvédje a hazát, de megígéri zokogó kedvesének, hogy minden nap írni fog neki, és soha nem felejti el. Elisabeth viszont pontosan tudja, hogy soha többé nem fognak hallani a megbízhatatlan férfiról, így hát, amikor húga hónapok múltán sem kap hírt felőle, és ebbe szó szerint bele is betegszik, nem tud mást tenni. Leveleket ír Pauline-nak Neville nevében, amelyek idővel egyre színesebbek és részletesebbek lesznek. Eleinte csak Pauline miatt teszi, de mikor észreveszi, hogy túlságosan messzire ment, megírja a kapitány utolsó levelét is, amiből biztos halálhírét lehet sejteni. Nem sokkal ezután viszont összetalálkozik az utcán a lepukkant, rongyos, dezertőr Neville-el, aki kapva kap a kreált hírnéven, és a halálból visszatérve tetszeleg az ünnepelt hős szerepében. Hazugságai kezdenek Elisabeth agyára menni, így hát elhatározza, lebuktatja a csalót. Ez viszont sokkal nehezebbnek ígérkezik, mint gondolta, a kapitány rutinos hazudozása és ellenállhatatlan bája mindenkit megtéveszt. De vajon meddig húzhatja a hamis hírnévvel?

Be kell valljam, az előzetes alapján ez egy jobb filmnek tűnt. Így sem volt rossz, de a trailer jelenetei közötti kitöltő részek inkább kuszák voltak, mint hogy hozzátettek volna az egészhez. Tulajdonképpen ez a tipikus „lelőjük az összes poént előre” esete, ami manapság már egyre keserűbb szájízt hagy maga után a nézőkben.

Azt nem mondom, hogy nem volt vicces, mert nagyon is az volt. Tényleg hatalmasakat lehet rajta nevetni, a poénok pedig éppen hogy súrolják a mai korban teljesen visszafogottnak számító, de akkor kifejezetten ízléstelennek számító stílus határát, és ezzel nagyon ügyesen játszik.

Maga a történet egyre kuszábban alakul, és habár nem tudom, hogy lehetett volna másképp vezetni a sztorit, a rövid kis beharangozókból mégis valami egyszerűbbre, és egyértelműbbre lehet számítani. A cselekmény viszont csak tekergeti, csavargatja magát, míg a végére igazából nem is tudjuk, hogy a megoldás tulajdonképpen mit is jelent. Persze, értjük, hogy mi a sztori, és még egy kis vicces meg is fűszerezik, de mégsem lett lezárva rendesen, és ettől ha másban nem is, bennem hagyott egy szokatlan, befejezetlen érzést.

Minden hibáját ellensúlyozza viszont a nagyszerű színészi játék. Mind a fő és mellékszereplők nagyon jól végizik a munkájukat, és a ripacskodóbb jelenetben sem lógnak ki vagy idegesítenek, mert az egész szereplőgárda annyira karikaturisztikus. Természetesen Dujardin viszi a leginkább a hátán az egészet, de a többi színészre sem lehet panaszunk.

Az egész hangulata viszont nagyon francia, úgyhogy ha szereted az ilyet, egy megnézést mindenképp megér. A nevetés garantált a film minden furcsasága ellenére is, könnyed esti szórakozás egy fárasztó nap után.